– Idestova tizenöt éve vezeti az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságát. Hogy látja, honnan hová jutott el a magyar agrárium e másfél évtized alatt?
– 2010–11 óta egyértelműen növekvő pályán mozog a hazai mezőgazdaság, hektikus kilengések nélkül.
Emlékezzünk csak vissza: 2010 előtt még gazdatüntetések tarkították a mezőgazdászok életét. Ráadásul abban az időszakban érkeztek ide a mérhetetlen nyereségétvágyú multinacionális áruházláncok, amelyek hozták magukkal az anyaországukból származó élelmiszereket. A magyar termelőkkel alig akartak szóba állni, így az ő portékáik piacot veszítettek. Ha pedig mégis kínálták az áruikat, polcpénzt szedtek tőlük. 2010 azonban jelentős fordulatot hozott: a kabinet stratégiai ágazattá alakította az agráriumot és védelmébe vette a termelőket. Kiemelném azt is, hogy évek óta a mezőgazdaság biztosítja a többletet hazánk exportegyenlegében. Ez persze egyszerre jó és rossz is. Jó, mert mutatja a magyar agrártermékek exportképességét, rossz viszont, hogy elsősorban alapanyagot, nem pedig feldolgozott árut viszünk a külpiacokra. Így csak kevesen tudják például azt, hogy a világ egyik legnagyobb tésztagyártója, Olaszország is magyar búza importálásával javítja fel termékei minőségét.
– A vidékfejlesztési EU-támogatások magyar állami önrészének 80 százalékra emelése milyen változást hozhat a gazdáknak?
– A 2021–27-es uniós pénzügyi ciklus fordulópontot jelent a hazai mezőgazdaságnak, mivel az eddigi tizenhét százalékos nemzeti önrészt az ön által is említett nyolcvanra emelte a kormány. Nagyon komoly potenciál van ugyanis az agrárium fejlesztésében. Összegszerűen azt tudom mondani, hogy míg az előző, 2020-ig tartó költségvetési periódusban 1400-1450 milliárd forintos vidékfejlesztési pénzalap állt rendelkezésre, addig a következő hét esztendőben ez megháromszorozódik, azaz mintegy 4200 milliárdosra bővül. Szinte már az kihívás lesz, hogy a gazdák ezt le is tudják hívni. A 4200-ból 1400-1500 milliárd forintra már az idén és jövőre megjelennek a pályázati felhívások.
– A kormány egyik legfontosabb mezőgazdasági célkitűzése a földviszonyok megváltoztatása volt a kis- és középbirtokosok javára. Hogy állunk ma? Megvalósult a kabinet által vágyott 80:20-as arány a kis- és a nagybirtokosok között?
– Igen, nagyjából így állunk. De elég mozgékony mutatóról van szó.
Méghozzá azért, mert a 2014-től hatályos földforgalmi törvény – amely uniós előírásra elméletileg lehetővé tette EU-s állampolgároknak is a magyarországi földvásárlást – alapszabályként azt határozta meg, hogy magánszemélyek maximum háromszáz hektárt birtokolhatnak, a társas vállalkozások bérleti művelésbe vont területe pedig legfeljebb ezerkétszáz hektáros lehet. S mivel sokaknak volt ennél nagyobb bérelt területe, megkezdődött a nagyüzemi földek méretének a csökkenése. Ugyanígy – elsősorban üzemeltetési, gazdautánpótlási, öröklési nehézségek miatt – a relatíve kis, egy–nyolc hektáros területek tulajdonosai körében is egy értékesítési hullám tapasztalható. Így az látszik, hogy miközben a birtoktestek száma csökken, a középbirtokok mennyisége és mérete nő. Összességében kijelenthető: a kis és a közepes birtoktestek uralják a magyar agrárpiacot. Ezt a tendenciát pedig erősítik a tipikusan ilyen méretű földeket művelő családi gazdaságokra vonatkozó új, rendkívül nagy adókedvezményt biztosító szabályok is.
– Részben a birtokpolitikát érinti, hogy a minap a Termőföld Magántőkealap létrehozásának a híre jelent meg a Magyar Közlönyben. Ez a hazai mezőgazdasági vállalkozások kelet-közép-európai termőföldvásárlását segítené elő, többségében költségvetési forrásból. Hol és milyen lehetőségek kínálkoznak a magyar agrárcégek előtt a régióban?
– A térségben az ukrán termőföldpiac a legizgalmasabb. Nagyon jó minőségű földjük van, viszont igencsak alacsony fejlettségi szintű technológiával művelik. Ugyanez igaz Fehéroroszországra is. Most úgy néz ki, hogy ezek az államok a piacnyitásnál nem zárják majd ki a magas technológiai szintet képviselő külföldiek letelepedését. Zárójelben jegyezném meg, hogy valamelyest ilyen a román földpiac is. Bár ott már nagyon sok a külföldi, főleg az olasz és a francia versenytárs, de Romániában is lehet keresnivalónk. Az azonban biztos, hogy mostanra lett körülbelül három-négy tucat olyan nagy agrárcégünk, amelynek nemcsak a technológiai fejlődés, hanem a művelt területek nagyságának a növelése irányába is el kell mozdulnia.
Például Ukrajna és Fehéroroszország relációjában, de lehet gondolkodni a Balkánban is.
Az viszont nagyon nem mindegy, hogy egy ilyen volumenű vásárláshoz kapnak-e állami finanszírozást. A tőkealap létrehozása pedig éppen erre irányul. Úgy vélem, óriási dolog, hogy a magyar mezőgazdaság eljutott arra a szintre, hogy már nem a külföldiek jönnek ide és mondják azt: „Na fiúk, ez a mi csodás technológiánk, tanuljátok meg, alkalmazzátok ti is, és akkor fejlődtök.” Erre ugyanis ma már a fejlett magyar agrárcégek is képesek a kelet-közép-európai országokban, ahol példát mutathatnak.
– Látva a hazai klimatikus viszonyok változását, a jövő egyik legfontosabb kérdése a mezőgazdaságban az öntözés fejlesztése. Ezt már az egyik gazdaságvédelmi akcióterv is rögzítette, sőt törvény is szól róla. Milyen technológiai megoldások kellenek ahhoz, hogy nőjön az öntözött területek nagysága?
– Először is tisztázni szeretném, hogy amikor öntözésről beszélünk, csak felszín feletti vizek felhasználásában gondolkodunk, felszín alattiakban nem. Hazánknak elsősorban az lenne a dolga, hogy amikor vízfelesleg keletkezik, akkor ne kivezessük az országból, hanem eltároljuk azt. Jó hír ugyanakkor, hogy a Duna–Tisza közének egyes területein jelentkező elsivatagosodási probléma megoldására – hála Kiskunfélegyháza és környéke fideszes parlamenti képviselője, Lezsák Sándor kitartó munkájának – komoly pénzforrás állhat rendelkezésre. Így újra felmerült egy olyan csatorna- és víztározórendszernek a kiépítése, amely összekötné a Dunát és a Tiszát.
– Az EU azonban másként látja ezt a kérdést is.
– Sajnos így van.
Az unióban – különösen a baloldaliak és a radikális zöldek körében – a vízhiány veszélyére hivatkozva nem nézik jó szemmel az öntözött területek nagyságának a bővítését. Ehelyett az éghajlati változásokhoz alkalmazkodó növényi kultúrák ültetését és a nagy vízigényű állatok – különösen a kérődzők – tenyésztésének a visszaszorítását szorgalmazzák. Arról viszont nem beszélnek tőlünk nyugatra, hogy ők az elmúlt húsz-harminc évben igen nagy területeket vontak be az öntözésbe. S persze most, amikor mi, közép-európaiak fel akarunk zárkózni ezen a téren, akkor azt mondják Brüsszelben, hogy most már nem lenne szabad növelni az öntözött területek nagyságát. Így pedig elég nehéz helyzetbe kerültünk, mert azt látjuk, hogy a Magyarországon jelenleg öntözött százezer hektár megduplázható lenne, sőt valamikor összesen négyszázezer hektárra épült ki öntözőrendszer. A revitalizációra pedig már jó példáink is vannak. Megemlíteném az Agrárminisztérium egyik programját, amelynek a segítségével a Duna bal partján, Solttól Dusnokig öntözési közösségek jöttek létre.
– Évek óta folyamatosan és nagymértékben drágulnak a friss zöldségek és gyümölcsök. Ennek hátterében is a sokszor szélsőséges időjárás húzódik meg, vagy a munkaerőhiány, illetve a meglévő munkaerő bérének a növekedése hajtja felfelé az árakat?
– Mindez egyszerre. Sőt hozzá kell tennem még egy tényezőt, a növényvédő szerek árának az emelkedését.
Utóbbi is az unióval függ össze. Brüsszel ugyanis – az emberi életre nézve igazoltan vagy csak feltételezetten veszélyes mivoltukra hivatkozva – előírta bizonyos hatóanyag-kombinációk kivonását a forgalomból. Az ezeket gyártó cégek pedig óriási pénzeket fordítanak az új feltételeknek megfelelő szerek kikísérletezésére. Mindennek következtében az új növényvédők drámaian drágulnak, ami beépül az élelmiszeralapanyag-árakba is. Az időjárással kapcsolatban azt jegyezném meg, hogy tudományos kutatások szerint a nálunk eddig domináns nyugat-európai széljárás némileg erejét veszítette, gyengül. Így az Északi-sarkvidék és az Afrika felől fújó szelek erősebbek, ami télen brutális hideget, nyáron extrém meleget eredményez. Példaként említeném, hogy a sárgabarack esetében négy év után az idei az első olyan esztendő, amikor egy értelmezhető mennyiségű gyümölcs – de az is jellemzően csak a Dunántúlon – megmaradt a fákon és nem fagyott el. Ennek persze az az egyenes következménye, hogy az a gazdálkodó, aki már három-négy éve nem tudott termelni a fagyok miatt, most megkéri a sárgabarack árát. A munkabérről pedig azt tudom mondani, hogy a kézimunkaerő-igényes területeken, például a szőlőágazatban, a fóliás termesztési ágban, de általában a zöldség-gyümölcs szektorban katasztrofálisan nehéz dolgozót találni. Aki pedig jelentkezik, az keményen megkéri a munkája árát. Három esztendő alatt gyakorlatilag több mint a duplájára nőtt az órabér – jelenleg 1200 és 1400 forint közötti – a kézimunkaerő-igényes ágazatokban. Annak pedig, aki nemcsak szedni, hanem például metszeni és szemezni is tud, kétezer forintnál kezdődik az óradíja.
Az interjú a Figyelő hetilap augusztus 5-iki számában került publikálásra.
(Borítókép: Pingpongozás közben. 2010 óta a gazdáknál a pont. (Uvári Sándor, MTI)
