Nem furcsa, hogy ameddig a hazai menseviklibsi jogvédők feje ellilul a sípfújásban, ha hírét veszik bármely magyarországi kisebbséget ért sérelemnek, addig sípjuk csendben marad, amikor a trianoni határon kívül rekedt magyarokat bántják? Mondjuk, például elveszik az anyanyelvük oktatását, és három év sittel fenyegetik meg, amennyiben tiszteletlen az ukrán nyelvvel szemben.
Vagy, ha meg akarják szüntetni az iskolájukat. Legutóbb a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumot. Nagy Henrietta tizenkettedikes diák így beszélt az iskolája mellett kiálló tüntetésen: „Elegünk van abból, hogy diáktársainkat kihallgatják. Olyan ez az egész, mint az az időszak, amiről a szüleink azt mondták, soha nem jöhet vissza.”
Henrietta kifejezését kölcsönvéve: elegünk van abból, hogy az ideiglenesen hazánkban állomásozó NGO-sok annyit tudnak határon túli testvéreinkről, amennyit valamelyik ugróiskolát végzett EU-s képviselő, amikor az esett ki a száján: ha olyan rosszul érzik Romániában magukat a magyarok, akkor minek mentek oda.
Az, hogy a fényességes brüsszeli porta tesz az anyaországaik határain túl élő kisebbségekre, már megszokott. De nem megszokható! A vásárhelyi iskola ügyében nem a menseviklibsik, hanem a magyar kormány fújt sípjába. Hathatósan. Az ukrán nyelvtörvény esetében ugyanez a helyzet.
Ja, persze – vélik az NGO-sok –, ők nem magyarországi kisebbség, ők magyar kisebbség Ukrajnában. Legyen tehát az ukrán menseviklibsik gondja a kárpátaljai magyarságért való kiállás. Ahhoz nagy fantázia nem kell, hogy megsejtsük, nekik milyen a hozzáállásuk, hiszen a Majdant egykor feldúlók gazdája szintén Georgie bácsi volt.
