Igen, a rock globalizálta a XX. század közepétől kora ifjúságát, a generációt, amelyik ma irányítója a világ gazdaságának, politikájának, kultúrájának. Akik egykor az összetartozás egyenruhájának jeleként farmert hordtak. A fiúk megnövesztették hajukat, akár a színpadi zenész hőseik. Vasfüggönyön túl, s innen egyaránt.
Rockgyarmat lett még a Szovjetunió is, ahol a hatvanas évektől már nem volt tiltott a rockzene, nem járt érte Gulág. Azért az milyen, hogy nálunk szabadságáért küzdött a nemzet, miközben a földgolyó másik felén Fats Domino új sikerre vitte a Blueberry Hillt?
Akadt, aki a nagy szabadságban, nagy gazdagságban sem feledkezett meg a nálánál szerencsétlenebb sorsú embertársairól. Elvis – mert ő ilyen volt – az Ed Sullivan Showban gyűjtést hirdetett az ötvenhatos forradalom dúlta Magyarországnak, majd nekünk énekelte Peace In The Valley (Béke a völgyben) dalát.
Fotó: Beatzenészek központi szervezésű találkozója állami vezetőkkel. A második sorban Németh Gábor, Bródy János, Várkonyi Mátyás, Benkő László, Molnár György, mögöttük Frenreisz Károly, Sztevanovity Zorán, Presser Gábor, Földes László (Hobó), az első sorban jobbra Szigeti Ferenc.
A gyarmatosítás áldása, hogy hazánkban, a nyugaton villámgyorsan biznisszé szelídített lázadás (látszatra megmaradva lázadásnak) valódi lázadást szült. Szövegíróink olyasmiket mondtak ki, ami a „magas” művészetben tilos volt. Bródy, Dusán, később Hobo nagy számai egytől egyig pompás korrajzok, látleletek, rendszerkritikák, s persze műalkotások.
Bereményi Géza zseniálisan rávilágít az okra:
„Ó, az az énekes
énekelt angolul,
és mi azt hittük ott,
hogy mindazt, mi nincsen meg magyarul,
megírták angolul.”
Ennek hála, mi nem hülyültünk el, s képesek vagyunk ma is gátat vetni a globalizmus mételyének, mert nem váltunk kultúrgyarmattá. Nálunk a rockzene nemzeti kultúránk elidegeníthetetlen része.
