Hogy került a londoni Central Saint Martins-re, egy olyan felsőfokú művészeti képzésre, ahova évi 5000 európai jelentkező közül 25-öt vesznek fel?
Gyerekkori álmom volt, hogy ott tanulhassak, ahonnan a legtöbb divattervező – például Alexander McQueen, Stella McCartney, John Galliano vagy a példaképen, Phoebe Philo – került ki. Ez nem egy magánegyetem, ahova bárki befizetheti magát. Nagyon kemény már maga a felvételi, és a bennmaradásért is folyamatosan küzdeni kell. Nem igazán aludtam abban a három évben, míg odajártam, éjjel-nappal a kiadott feladatokon dolgoztam. Bár sokszor készítettünk közös projekteket az évfolyamtársainkkal, mégsem volt soha két hasonló terv, mert ebben az iskolában a folyamatos kísérletezésre késztetnek, és ezáltal a saját utunk megtalálására. Nem tanóráink voltak, hanem úgy kezeltek minket, úgy kellett teljesítenünk, mintha egy divatház alkalmazottai lennénk. Aki itt végez, útlevelet szerez a legnagyobb márkákhoz, és a világcégek megbízottai is rendszeresen ellátogatnak az egyetemre, hogy innen válasszanak tervezőket. Hozzám a párizsi stílus áll közel, ezért a francia fővárosban pályáztam gyakornoki állásokra. Először a Chloé-ban lehetettem design-asszisztens, és nagyon büszke vagyok arra, hogy az egyik ruhatervemet rögtön beválogatták az aktuális kampányban szereplő darabok közé, így a hirdetésekben is látható volt.
Milyen a hangulat ezekben a nagy divatházakban?
Egyáltalán nem olyan felületes, ahogy az erről szóló filmek mutatják. Ebben a közegben az érzéseinket vizuálisan kommunikáljuk, nem szavakkal, ami nagyon izgalmas és univerzális. A tervek alapja mindig a művészet, a kulturális hatások, amelyek az adott városból éppen áradnak. A Jacquemus-nál – ő egy nagyon felkapott tervező most Párizsban – a munkaidő egy részét kifejezetten kérik, hogy múzeumokban vagy koncerteken töltsék a munkatársak, ahol inspirálódhatnak, élményekkel töltődhetnek. Az antik piacokat is jártuk, emlékeket gyűjtöttünk minden érzékszervünkkel. Nem tudhatjuk előre, hol fogunk felhasználni egy korábban érintett textúrát vagy befogadott látványt, de egyszer majd a helyükre kattannak. Igaz, hogy sokan dolgoznak a divatházakban, de maga a tervezőstúdió mindössze öt-hat emberből áll. Én ennek a szűk stábnak a tagja lehettem, kreatív feladatokat kaphattam, például Isabel Marant-nál az általam tervezett hímzett minták kerültek a farmerekre. Tanultam egy nagyon híres brit szabó műhelyében is. Ez a kis atelier az angol királyi családnak, illetve a Givenchy és a Louis Vuitton divatháznak is készít férfi öltözéket. A francia stílusban az a szép, hogy a férfi és a női vonalak keverednek, így fontosnak éreztem, hogy ismerjem mindkettő fortélyait.
Tíz külföldön töltött év után mi az, amit mindenképp Budapesten szeretett volna megvalósítani?
A Covid miatt jöttem haza egy kézipoggyásszal, majd hónapokra itt ragadtam. Közben rájöttem, hogy itthon is rengeteg a lehetősége annak, aki meglátja, merre érdemes elindulni. A butikkultúrának Francia- és Olaszországban sokkal erősebb a jelenléte, mint nálunk, úgyhogy arra gondoltam, lenne fantázia egy olyan üzlet létrehozásában, amelyből kevés van itthon. Kint a nők állandóan keresik azokat a különleges darabokat, amelyek nem jönnek velük szembe az utcán. A nemzetközi hálózatoknak köszönhetően akár a Zarába, akár a Gucciba sétálunk be, ugyanazokat a termékeket vehetjük meg a világ bármely pontján, emiatt kiveszett az életünkből a kincskeresés izgalma. A Séylit azért is hoztam létre, hogy a vevőim újra megtapasztalhassák azt az érzést, amikor egy különleges, egyedi darabra bukkannak, amit máshol nem találhatnak meg.
A járvány idején minden attól hangos, hogy főleg online vásárolunk – ehhez képest egy fizikai üzletbe fektetett be, miért?
Szerintem a Covid elszigetelő hatása miatt egyre erősebb bennünk az igény a személyes kapcsolódásokra. Dolgozom a webshopomon is, de úgy gondolom, értéket hordoz, ha megfoghatunk egy anyagot, felpróbálhatunk egy ruhát, beszélgethetünk az eladóval, aki hozzánk illő darabokat mutat. Personal stylinggal, azaz személyre szabott stílustanácsadással is foglalkozom – ennek remek háttérországot biztosít a butik. Amikor a vendégeim számára kerestem ruhákat, azt tapasztaltam, hogy a fast fashion és a luxusmárkák között nincs az a köztes kategória, ahol a környezet és a kiszolgálás is megfelelő lenne. A másik, hogy magamat leginkább a vizualitáson keresztül tudom kifejezni, ez az üzlet pedig egyértelműen tükrözi a stílusomat. Aki ide belép, rögtön el tudja dönteni, hogy illünk-e egymáshoz. Az üzletbe különböző külföldi márkák szezonális kollekcióiból válogatok, limitált darabszámban, mert nekem fontos, hogy gyakran cserélődjön a kínálat. Sokat járok most is Párizsba, Londonba, Milánóba, és folyamatosan keresem, mit hozzak haza. Tudatosan figyelem a saját vásárlási szokásaimat, hogy mikor kezdek el vágyakozni valami iránt, és ezeket az érzéseket próbálom az üzlet nyelvére lefordítani. Azt vettem észre, hogy azokat a darabokat kapkodják el a leggyorsabban, amelyekbe én is beleszerettem.
Hogy választott lokációt?
A tizenharmadik kerületi Pozsonyi út nagyon hasonlít Párizsra. A kis utcák, a kávézók, a helyiek közvetlensége miatt. Nagyon nyitott a művészetre ez a környék, ami azért fontos, mert szeretnék eseményeket, kiállításokat szervezni ide. A berendezést is úgy találtam ki, hogy minden mozdítható legyen, hogy teret adhassak workshopoknak, tárlatoknak. Már kapcsolatba is léptem helyi alkotókkal, és együtt tervezgetünk.
A személyes tanácsadás során mit lát, hol akadnak el a legtöbbször a nők az öltözködésben?
Sokszor másoknak öltözködnek, és nem önmaguknak. Azt nézik, hogy mit vár elő tőlük a párjuk, a munkahelyük, a társaságuk, és inkább elbújni szeretnének, mint kitűnni. Egyszerű, letisztult öltözékben is kitűnhetünk, nem kell feltűnőnek lenni hozzá. Viszont aki magabiztos, az önmagának öltözik. Nincs olyan nő, akinek ne lennének problémái önmagával, de én abban szeretnék nekik segíteni, hogy a természetes szépségüket kiemelve, önbizalmat kapjanak. Az üzleti világban és a hétköznapokban ugyanolyan fontos, hogy mit mutatunk magunkból a külvilág felé. Akár tetszik, akár nem, ha találkozunk valakivel, hét másodperc alatt véleményt alkot rólunk a külsőnk alapján. És ezt utána nagyon nehéz megváltoztatni. Amikor jól nézünk ki, jól is érezzük magunkat a bőrünkben, és megállíthatatlanok vagyunk. Szerintem ezt az állapotot kell elérnünk.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 5-ös számában olvasható.
(Borítókép: Figyelő-archív)
