Hosszú ideje a megengedhetetlen eszközök közé sorolta a közbeszéd a megszégyenítést, de a szexuális zaklatásokkal ez az egyezség felbomlott. A zaklatások nyilvánosságra kerülésével újra politikai eszközzé vált, a baloldal pedig előszeretettel használja politikai céljainak az érvényesítéséhez – írja egy cikkében a The Federalist publicistája.
A #metoo kampány részeként rengeteg történet kerül napvilágra, az „áldozatok” megszégyenítik a „szexuális ragadazókat”. Miért az idézőjel? Mert évtizedek távlatából ki tudja, pontosan mi és hogyan történt. Egyre inkább úgy tűnik, zaklatás az, amit annak érez valaki, és nem az, amit a bíróság is annak ítél. Felelőssége csak a zaklatónak van, a szobára menőnek nincs, egyre többen vagyunk, akik szeretnénk megérteni, miféle értékrend ez.
Joseph Burgo pszichoanalitikus azt fejtegeti a Washington Postban, meglehetősen ironikus a metoo mozgalom, mert eléggé egyértelmű, hogy a megszégyenítést elnyomó erőként használják. A szégyen eddig mindig abban a kontextusban jelent meg, hogy egyetlen szexuális kisebbség se szégyellje magát, a progresszív hozzállás az volt, hogy nem kell szégyellni az abortuszt, a gyermekkori bántalmazást, a mentális problémákat, az alkoholizmust, a drogfogyasztást. Mert a szégyen és az önhibáztatás elszigeteli az embert. A szakértő felhívja a figyelmet arra, hogy eredetileg a szégyen jó célt is szolgált, az engedelmesség előmozdításának eszközeként alakult ki, ami nélkülözhetetlen volt egy közösség túlélése szempontjából. A szégyen hasznos lehet, amennyiben ráirányítja a figyelmet káros társadalmi jelenségekre. Hiszen a szégyentől való félelem a szabályok és normák betartására kényszeríti az embereket, abban volt az ereje évszázadokon át, hogy a nyilvános megszégyenülés hamar változtatásra késztette azt, aki bűnt követett el.
Hogyan változott ez meg, és vált a liberális oldal ideológiai eszközévé?
A '90-es években egy tanulmány a dohányosokat a csimpánzokkal hasonlította össze, a mélységes felháborodásnak az lett a következménye, hogy rövid időn belül a dohányosok mint üldözött és kirekesztett áldozatok jelennek meg közbeszédben, akik feketelistára kerültek. A Huffington Post 2004-ben már nagy cikket szentelt annak, miért kell megszégyeníteni a dohányzókat. Hasonló helyzet alakult ki a szelektív hulladékgyűjtés kapcsán is, megszégyenítették azokat, akik nem gondoskodtak az utolsó papírfecni szakszerű elhelyezéséről.
A #metoo kampányt futtató liberális szervezetek és a liberális média is ezt ugyanezt a technikát használja, a megszégyenítésből tudományt fabrikálnak. Nem kell nagyon keresni a hazai példát sem, a hazai kampány mögött álló Schilling Árpád önvallomásában minden férfit – gondosan megideologizálva – a guillotine alá állított.
Vegyük észre a megszégyenítés és áldozetvédelmezés narratívájának kettős mércéjét, mert az ott lapul, a maga sunyi módján. Amerikai szociológusok már jóideje mondják, hogy a szexuális forradalom következtében megnőtt válások számának drámai következményei a gyerekeken csapódtak le. Az egyszülős családokban nevelkedő gyerekek esélyei sokkal rosszabbak a továbbtanulást illetően, az elvált szülők lánygyermekeinél háromszor nagyobb az esély, hogy tinédzser anyák lesznek, a fiúk esetében pedig megnő a kockázata, hogy bűncselekményt követnek el és börtönbe kerülnek. Brit kutatások ugyanezt igazolják egyébként.
A válás társadalomra gyakorolt negatív hatása drámai. Egy amerikai becslés szerint, ha ugyanolyan stabilak lennének a családok, mint a '60-as években voltak, akkor 70 ezerrel kevesebb lenne éves szinten az öngyilkossági kísérlet, 500 ezerrel kevesebb lenne a fiatalakorú bűnelkövetés, 750 ezerrel kevesebb gyerek bukna meg az iskolában.
A mainstream sajtó és kultúra minden formáját elvetette, hogy akár halványan is megszégyenítse azokat az embereket, akik a szexuális forradalom és szabadosság káros mellékhatásaként a válás mellett döntöttek, ezt a belső szabadságuk részének kellett tekinteni. Felmentést kapott a pornó és prostitúció is, a támadások iránya kizárólag a zaklatások és az erőszak feltárására irányultak. Senki nem érzett felelősséget a széthullott családokban nevelkedett gyermekekért, az évente 650 ezer abortált magzatért, de azért se, hogy a legtöbb gyerek 11 éves korában már találkozik a pornográfiával.
Joseph Burgo azt mondja, hogy az kifejezetten jó, ha az emberek nem szégyellik a problémáikat, és szakemberhez fordulnak segítségért. De közben az erkölcsi megbélyegzés lerombolása lehetővé tette azt, hogy a szexuális ragadozók a PR tanácsadóik segítségével kimagyarázzák a bűnüket, elkerüljék a valódi szégyent és a felelősségvállalást. Elmennek rehabra, eltelik néhány hónap, és a PR szakértők meggyőzik a tisztelt publikumot, hogy a megtévedt báránynak meg kell bocsátani.
A kettős mérce, az áldozati kultúra ideológiai célú kisajátítása és a hangsúlyok máshová helyezése elvégezte a hagyományos értékek és a normák lerombolását. Ezt egyszer még számon kell kérni mindazokon, akik ennek a hangadói voltak. Hátha elszégyellik magukat.
