Mircea Eliade, a román vallástörténész, író, filozófus, jógamester, nyolc nyelven beszélt. A nyolc egyike a szanszkrit volt, amit respektál az ember. Azt már kevésbé, hogy a két világháború között csatlakozott a Vasgárda civil szervezetéhez, a Mihály Arkangyal Légióhoz. Ezét nem érti az ember, hogy lehet ugyanennek az írónak Indiában játszódó regénye, a Maitreyi, méltó párja Kipling és E. M. Forster keleti könyveinek.
De nem azért jöttem, hogy nyálazzam Eliadét. Volna rá okom, mert ezt írta rólunk – „a magyaroknak fogalmuk sincs, mekkora kultúra birtokosai” –, ám van egy kis baj: a Párizsban élő román hangja fölényes. Átjárja még egyfajta gőg is, amitől az ember keze ökölbe szorul. Viszont be kell látnom, hogy a filozófusnak igaza volt.
Több név van, melyekre a Parkinson-kóros jelen képtelen emlékezni, s ha említem valahol, mindenki csodálkozik. Ilyen Blattner Géza. Ő lesz ezúttal a példaemberünk. Nem volt akárki, a feledékenység pora mégis belepte. 1967-ben halt meg, de másfél évtized kellett, hogy egy francia szakkönyv közhírre tegye: Blattner a tizenegy művész egyike, akik létrehozták a huszadik század modern bábművészetét. Odafigyelt erre valaki? A szakma se nagyon. Ha Lőrinc László nem írja meg Blattnerről szóló kitűnő könyvét 2014-ben, itt állnánk üres kézzel és keserű szívvel.
A francia szakkönyv mérlegkészítői – sajnos vagy nyilván – azért tudtak Blattnerről, mert itthon nem boldogult. Pedig hamar észrevetette magát. Ferenczy Károly, Csontváry, Baktay Ervin és Czóbel társaságában Hollósy Simon növendéke volt Münchenben. A bábozás az első világháború végén kezdte érdekelni. Oly izzón, hogy „fölzaklatta” és társként be tudta vonni Kosztolányit, Balázs Bélát és Lengyel Menyhértet. Darabokat írtak neki, de játékhelyet, ami nagyon kellett volna, és többször kérvényezte, Pesten egyszer sem kapott. Mit tegyen? Azt tette, amit sokan: 1925-ben kiment Párizsba. Egy évre, mondta. Negyvenhat évig maradt.
Egy padlásszobában kezdi, s mert akkor lett divat a lámpaernyőfestés, ő is nekifogott. Sikeres lett, ernyőiből még a tengerentúlra is jutott. Kibérli egy boulogne-i villa műteremlakását, ahol korábban Chagall lakott. Ez lesz az otthona élete utolsó évéig, lakcíme a „francia” avantgárd bábjátszás lakcíme egyben. Ehhez persze el kellett nyerni a szerencse kegyeit. És ő elnyerte.
Megalakítja bábszínházát, az Arc-en-Ciel-t (a Szivárványt), és csaknem ugyanakkor Párizsban rendezik meg a bábosok nemzetközi kongresszusát. „Itt az idő! Ki kell lépnünk az ismeretlenség homályából” – bíztatja társait. Eredményes bíztatás volt. 1929. október 28-án társulatának előadásával fejeződik be a kongresszus, A Mariage d’un nu (A meztelen házasság) óriási siker. A szigorú francia kritikus, Raynal szerint: „Az Arc-en-Ciel a jövőben fontos szerepet játszhat a színházművészet elszürkülése ellen vívott keresztes háborúban.” Blattner Géza lesz a bábosok nemzetközi szervezetének alelnöke. Telt házak előtt játszanak: az ő színpadjukon, magyar bábosokból jön létre a „francia” avantgárd. Van még valami? Van. Az 1937-es Világkiállításon Az ember tragédiájával aranyérmet nyernek.
Előadásaikat a párizsi művészvilág jelesei látogatják. Feltűnik Eisenstein, az orosz filmrendező. Játszóhelyet kapnak a világhírű táncosnő, Isadora Duncan testvérétől, André Kertész fotózza őket.
Jó, hogy vannak képek. Jött a második világháború, s Blattner életműve szétszóródott. Tönkre mentek a bábok, szétszéledtek a társak. Elkezdte újra, de a korábbi világklasszis már nem volt ugyanaz.
Fotók: az év elején a debreceni Modem-ben megrendezett Blattner Géza munkásságát bemutató kiállítás (Modem, Facebook)
