„Vétkesek közt cinkos, aki néma…”
Tőkéczki László Széchenyi-díjas történész engem nem tanított, mégis több vagyok, mint puszta tisztelője. Olvasója vagyok, ismerem néhány tanítványát, meghallgattam félszáz előadását (élőben, televízióban), munkahelyi társalgások során pedig megadatott, hogy érzékeljem gondolkodásának finom szerkezetét, azt, hogy milyen tűpontosra hangolt paraméterrendszerrel térképez fel, értelmez, értékel. Szellemi hagyatéka már régóta szuverén és nemes része a magyar történettudománynak. Ő maga persze leginkább egyetlen instanciának akart megfelelni: hitte és vallotta az Úristen szeretetét, kegyelmét. Nekünk most – bár feladat bőven akad – a dolgunk annyi, hogy büszke főhajtással nyugtázzuk az alázattal és szerénységgel bejárt pályát, a véghez vitt teljesítményt. Gyászolunk.
Ezt a pályát és teljesítményt ócsárolta nem kevés gyűlölettel Elek Gábor, alias „jotunder”. Elek blogján (Örülünk, Vincent?) Tőkéczki köpönyege címmel mutatta be újra, ami személyiségének lényege. Nem fogom idézni és nem szeméremből. Csupán azért nem teszem, mert kultúrán kívüli. Érthetőbben: Elek Gábor a XX. század sötétségének és reménytelenségének élő fosszíliája. Nem tisztel sem élőt, sem holtat, nem hisz semmiben, de mindent (is) tudni vél, hiszen önmagát tételezi fel origónak. Ezért halált kíván azoknak, akiket gyűlöl (sokan vannak), ha pedig meghalnak (ez persze kevés), legszívesebben kitörölné őket a teremtés könyvéből. Ha aztán ez sem sikerül (nem szokott), stigmatizálja őket, ahogy egy Lenin, egy Sztálin, egy Goebbels vagy egy Rákosi univerzumában tették. Az Elek-félékkel nem érdemes foglalkozni. Mivel kívül helyezte magát a tisztelet és méltányosság konszenzusának minimumán, nem érdemel figyelmet, sőt, még a figyelem hiányát sem, egyszerűen nem része sem az európai, sem a többi civilizációs hagyománynak. Gyökértelen és felszínes, ugyanakkor burjánzó, akár a gonosz (Arendt). Pont.
Annál súlyosabb kérdést vet fel, hogy Elek a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, azon belül a Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet munkatársa. Az, hogy akadémikusoknak vagy kutatóintézeti munkatársaknak lehessen közéleti arcéle, evidencia. De mi van, ha egy MTA-s köztestületi tag, egy kutatóintézeti munkatárs olyan nézeteket vall, olyan gondolati sémákkal jelentkezik a köztérben, melyek vállalhatatlanok? Elek évek óta ezt teszi, mégsem kapott és kap figyelmeztetést az akadémia elnökétől, Lovász Lászlótól vagy közvetlen felettesétől, Pálfy Péter Páltól (aki nem mellesleg Tőkéczki László kollégája az ELTE-n!), hogy tartsa tiszteletben az alapvető civilizációs normákat, vagy ha ezt nem akarja, távozzon a testületből, az intézményből. A történet egyszerű: aki felvállalja a felvállalhatatlant, maga is vállalhatatlanná válik. Ez a felelősség kérdése. Elekről bizton állíthatjuk, hogy folytatja barbárnak sem becézhető ámokfutását. Ez az az attitűd, amely a holtakat arccal lefelé, kátránypapírba tekerve, összedrótozott lábbal vagy egyszerűen tömegsírban kaparja el.
Nekem ez a néhány bekezdés az akciórádiuszom. Elnök Úr! Igazgató Úr! Az önöké nagyobb.
