– Nemrég egyévi jövedelmét egy Pesterzsébeten épülő templom javára ajánlotta föl, és gyűjtést kezdeményezett. Ilyen fontos a vallás az életében?
– Református identitású hívő vagyok. Hiszek abban, hogy van rendeltetésünk és küldetésünk a világban. Az adományozást és a gyűjtést lelki feladatomnak éreztem. Édesapám református lelkész volt. Pesterzsébeten éltünk saját családi házunkban, ahol édesapám az ötvenes években elvesztette az állását. Így kerültünk egy picike faluba, Ládbesenyőre. Az előzmények azért fontosak, mert ezek az események is megerősítették az identitásomat. Valójában manapság az egész világban identitásválságokkal találkozunk. Az élet értelmére adott válaszban sokan – főleg a fiatalok – nem tudják meghatározni, hogy mi végre is élnek, honnan ered az életük és hová tartanak, mi a dolguk a világban. Nekem nagyon erősek az identitásgyökereim. Láttam, hogyan élnek a szüleim, hogy nagyon súlyos körülmények között is tartotta őket a hitük. Nem féltünk, nem estünk kétségbe akkor sem, amikor alig volt ennivalónk. Azt láttam, hogy a hit megtart és éltet. Viszont mielőtt a száműzetésünkre került volna a sor, az apám egy kis vályog imatermet épített Pesterzsébeten. Akkoriban ez nagyon veszélyes volt, mert kockázatos volt istentiszteletre járni, súlyos következményekkel járt a lebukás. Később, amikor elkerültünk onnan, ezt a kis imaházat lebontották. 2013-ban a kerület önkormányzata templom építése mellett döntött. Földesi Gyula országgyűlési képviselő évekkel korábban felkérte Makovecz Imrét, hogy tervezzen Pesterzsébetre egy templomot. Az építészzseni azt a területet választotta ki, amelynek a közelében évtizedekkel ezelőtt az imaház állt. Amikor ezt megtudtam, úgy döntöttem: a szüleimnek, hívő keresztyén őseimnek méltó emléket állítok azzal, hogy odaadom egyéves jövedelmemet az istenháza építésére. Emellett gyűjtést is szerveztem, így jött össze három év alatt sok millió forint. A hiányzó összeget kormányzati és egyházi támogatás biztosította. Úgy vélem, hogy keresztyén mivoltunkat földrészünkön a templomépítéssel is megerősíthetjük.
Hiszek Schuman, az Európai Unió alapítójának kijelentésében: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.
– Új év, új kihívások. Ilyenkor igyekszünk bizakodva nézni a jövőbe. De milyen megpróbáltatások várnak ránk lelkileg 2019-ben?
– Általánosságban nehéz erről nyilatkozni, hiszen különböző léthelyzetekben élünk, ettől függően sokfélét várunk a jövőtől. Együtt alkotjuk az úgynevezett társadalmat, de a társadalom fikció. Olyan alegységekből, intézményekből, közösségekből tevődik össze, amelyeknek a legkisebb része a család. Úgy vélem, az idén folytatódik a „családépítés”. A múlt esztendő a család éve volt, amelynek a kimondása társadalmi felelősségvállalást fejezett ki. Ami történt, annak hosszú hazai előzménye Kopp Mária és Skrabski Árpád munkássága, a népesedési kerekasztal vagy például a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom, amely éppen tízéves. A család mint a legkisebb társadalmi intézmény az élet továbbvitelének és az ember egészséges, boldog létezésének a forrása, a gyermekvállalás pedig az életigenlés legnagyobb bizonyítéka. Pozitív pszichológiai állásfoglalás a mellett, hogy az embernek van kiért, miért élnie. Mindnyájunknak szüksége van arra, hogy meg tudjuk határozni, mi az életünk értelme. Olyan világban különösen fontos, amelyikben a célkitűzések erősen individuális töltésűek, egyoldalúan kedvezőtlen irányúak: „Légy valaki, valósítsd meg magad, ne törődj a többiekkel.” Az egoizmus és a hedonizmus nagyon elvitte a hangsúlyt az élet igazi értelméről. Ha pedig most a múltból kiindulva próbálom megfogalmazni a jövőt, akkor azt mondhatom: évtizedes, gondos előkészítő munkák eredményeként jutottunk el oda, hogy fontos ügyünkké és közös érdekünkké válhatott a család, a gyermekvállalás, a munka és a magánélet egyensúlyának a kimunkálása.
– Hogyan szól bele ebbe a posztmodern gendervita, a queerfeminizmus, a társadalmi nem, azaz a gender jelentésének értelmezése körüli zaj?
– Sajnálatos, hogy a fogalmak jelentésének a határsértése megtörténhetett. A gender fontos fogalom: szemben a biológiai determinációval, amely szerint az élővilágban az evolúció az élet továbbvitelét a szexuális nemi különbségekre építette, a gender a társadalmi nemet jelenti. Amit az emberi világ hozzáadhat a gyermek egészséges növekedéséhez, hogy bekötődjön a társadalomba, az mind a gender fogalmába tartozik. A szülők, akik nevet adnak, a nemek szerint különbözőt, a fiú-lány identitás erősítését szolgálják, az óvoda, iskola stb. mind a genetikusan adott, a saját nemiséghez tartozó szociális szerepben való megerősítést segíti, feltéve, ha elfogadják az élettörvényt. Ez az élet védelmét, továbbvitelének a feladatát fogalmazza meg. Csak férfi nemzhet, csak nő hordhatja ki a magzatot. Ez biológiai, elvehetetlen sajátosság. A férfi- és a női szerep a társadalomban évezredeken át a nő alárendelésében, a férfiuralomban jutott kifejezésre. Száz esztendeje még diplomája sem lehetett hölgynek, tömeges munkába állásunk is csak a múlt században indult el. Egyenlő jogok, egyenlő megbecsülés, egyenlő lehetőségek az érvényesülésben, tisztelet a nőknek, jog a gyermekvállalásban: ezernyi terület az esélyegyenlőségi küzdelemben, amely szükséges és jogos. A feminista mozgalmak eredeti célkitűzése ez volt. 1995-ben a nőszövetségi világkongresszuson kimondatott, hogy a férfi és a nő biológiai nembeli hovatartozására is terjedjen ki a szabadság, a szabad választás joga. Ez volt a határsértés pontja: az evolúciós törvény megsértése. A nők munkába állásával – amikor kiderült, hogy bizonyos pozíciókban még jobbak is, mint a férfiak – kialakult egy versengés. Sajnos a férfiak mind a mai napig védik a patriarchális pozícióikat, a privilégiumaikat, hiszen a tudat átalakítása megy végbe a leglassabban. Így folyamatba ágyazva lehet követni, honnan jön az a női forradalmi nemet mondás, amely egészen addig lázadt, hogy már a biológiai identitást is egyenlősíteni akarja. Hiszen ha egy hölgy hosszú ideig azt tapasztalja, hogy minden küzdelme, előfeszítése ellenére a férfiak mindig fölé kerekednek, akkor egy idő után azt mondja: az sem érdekel, hogy valaki férfinak vagy nőnek akarja tudni magát, csak legyünk már egyenlők! Ez a szélsőség mintha az elkeseredésnek, a kilátástalanságnak és a reménytelenségnek a kártékony képződménye lenne! De az igazság az evolúcióban van. Ezek a különbségek elmoshatatlanok. Ezért meg kellene állapodni abban, hogy a gender szót arra használjuk, amire létrejött: a társadalmi nemre. Abban már benne van az az elfogadottság, hogy én nőnek születtem, te meg férfinak. Ezt kell kiinduló alapnak tekintenünk. Személyes álláspontom a familizmus, szemben a rosszul értelmezett feminizmussal. A család a biztos bázis, a szociális uterusz, amelyben a két nem adottsági különbözőségeinek és szociális szerepeinek pótolhatatlan a szerepe a határok védelmében és a belső biztonság megteremtésében. A szövetségen múlik, lesz-e jin-jang egység, egészséges teljesség.
– Egy másik égető probléma, amely nemcsak a jövőnket fenyegeti, hanem a jelenünket is, amellyel nemrégiben a Figyelő is foglalkozott, hogy az internetes lájkvadászat, az okoseszközök tönkretehetik a gyerekeket. Hogyan előzhetjük ezt meg?
– Sok lehetőség közül elsőként a családot emelem ki. A família a gyerek számára oltalom, biztonság, lélektani táplálék. A családoknak viszont elszegényedtek a funkciói. Elapadtak a biológiailag is meghatározott lelki folyamatok, hogy például letöltöm a szülői mintát, azonosulok a szülővel, olyan leszek, mint ő, aki törődik velem. Ehhez az kell, hogy törődjenek is a gyermekkel. Lehetőséget kell adni, hogy a kicsi a szociális uteruszból táplálkozzon. Ha nincsenek meg a falak, amellyel védekezzek, vagy ha bent nincs semmi, akkor légüres térben vagyok. Akkor nincs miből táplálkozzam – lelki értelemben. Meg kell erősítenünk a közvetlen emberi kapcsolatokat is. Ha nincs elegendő, élő szemtől szembeni kapcsolat, akkor sérül az érzelmi intelligencia. Ne a gyereket hibáztassuk, hogy az okostelefonját nyomkodja, hanem az anyának szóljunk, aki a parkban nem néz a gyereke szemébe, vagy szoptatás közben a mobiljára néz, nem a kicsire. A pedagógus is bajban van. Le van maradva a gyerekekhez képest a digitális kultúra vívmányainak ismeretében. Tíz év múlva gyökeresen megváltozik az egész nevelési rendszer, módosul a mit és hogyan tanítunk, mert belép a robotika, a mesterséges intelligencia. Hihetetlenül sok mindent meg tudunk oldani ezeken az eszközökön keresztül. Ezek használatára kell majd megtanítani a gyerekeket olyanoknak, akik saját maguk sincsenek erre felkészülve. Át fogjuk élni a nevelés olyan forradalmát, amely beláthatatlan jövőt nyit meg, de fel kell készülnünk a radikális változások kényszerére. És abba is érdemes lenne belegondolni, hogy ha a kicsiknek csak a bal agyféltekéjét fejlesztjük, amelyik a racionális gondolkozásban, a való életben való boldogulásban segít, akkor a jobb félteke, amely az érzelmekért felel, elgyengül. Nagyon nehéz sors érzelmi analfabétaként élni, elidegenedetten, az embert tárgyként kezelve, ha nem tudunk szeretetkapcsolatba kötődni, empátiával kommunikálni. Elsorvadhat a társszükséglet is, ami azért végzetes, mert születetten társas lények vagyunk.
– Ha már a kommunikációnál tartunk, az elmúlt időszakban eléggé megváltozott a köznyelvi stílus, amelyet többen szóvá is tettek. Mire vezethető vissza, hogy egyre agresszívabban, trágárabban fejezik ki magukat az emberek?
– Egyik magyarázatként a stresszeltség kínálkozik. A stressz, ha rossz, akkor egy törekvés, cél akadályoztatását jelenti, és azonnal három következménye van: az egyik a frusztráció, meghiúsulás, a másik az agresszió, dühös állapot, ellenségesség, a harmadik a regresszió. Ez a színvonalunk hanyatlását jelenti az emberi méltóság szintjéről – stílusban és üzenettartalomban egyaránt – egészen az alpári, primitív, durvasági szintig. Fel kell tételeznünk, hogy túlságosan sok a rossz stressz, és szenvedjük a következményeit. Csakhogy ez nem így van. A társadalmi nem fogalmában az emberi viselkedés, a kapcsolati magatartás, a kommunikáció írott és íratlan szabályai is bennfoglaltatnak. A szocializáció feladata, hogy megtanítsa ezt, és a közvéleményi normák volnának a betartás szabályozói. Az illemtantól a magatartáskódexig mindent „tudni illik”. Ha nem tartjuk be, kiközösítéssel reagál a normaszegésre a társas világ. Mivel az etikai szabályokat, a viselkedési előírásokat már nem a Bibliából tanulja a gyermek, a szüleitől sem eléggé, a normakontroll pedig kihalt, az etikai szabadság szellemében megengedett szabadossággá fajult mind a viselkedés, mind a kommunikáció módja. „A stílus maga az ember” – mondtuk egykoron. Aki még tartja magát a hajdan alapvetőnek tartott etikai rendszerhez, például a Bibliához vagy akár a szüleitől tanultakhoz, azt ráadásul konzervatívnak bélyegzik. Következmények nélküli világban élünk, eltöröltük a közmegegyezéses tilalmi határainkat és nem állítottunk új szabályokat, büntetlenül meg lehet tenni bármit. Ez pedig sajnos meg is történik. Az úgynevezett borderline patológia csapdájába estünk. Ez azt jelenti, hogy az életünk elszakadt a normalitás követelményeitől, és ettől úgy mozdult el, hogy tulajdonképpen az egyetlen kiszámítható dolog vele kapcsolatban az, hogy kiszámíthatatlan.
Mindennek a következményei veszélyesek. Határok nélkül eluralkodik a bizonytalanság, nincs „miheztartás”, növekszik a bizalmatlanság és a félelem. Ha nem születik új viselkedéskultúra és szabályrendszer, az élet fenntarthatósága ellen dolgozunk. Ezért is lehet reménységünk a család, a nemek szövetségén és szeretetkapcsolatán alapuló társadalmi sejt, s ha életben tartjuk, akkor általa talán magát az emberi világot is életben tudjuk tartani.
NÉVJEGY
Klinikai szakpszichológus, pszicho-te-ra-pe-uta, szupervizor, a pszichológiatudomány kandidátusa.
1968-ban pszichológusdiplomát szerzett az ELTE-n.
2013-ban Prima Primissima díjban részesítették, és megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét.
Két gyermeke és öt unokája van.
Borítófotó: Kőhalmi Péter
