Merkel a legtöbb vezető politikushoz hasonlóan nem érzi, hogy mikor lépte túl a zenitet. Megszállottként küzd az egységes (valójában német) Európai Unió egyben tartásáért, és közben nem látja, hogy a „nagy cél” elérése érdekében egyre több porcelánt tör szét, s mind több konfliktussal fordítja el magától és politikájától azokat, akik több kompromisszummal még támogatnák is őt.
NEM LÉPHET UGYANABBA A FOLYÓBA
A washingtoni, berlini és brüsszeli elit 2015–17-es galoppja elég mérsékelt sikereket hozott. Akkor ugyanis, még a 2017-es francia elnökválasztás előtt biztosítani akarták Nagy-Britannia uniós tagságát, Hillary Clinton elnökségét és a TTIP szabadkereskedelmi megállapodás elfogadását.
Az összehangolt akciók ellenére a britek a kilépésre szavaztak, az amerikaiaknak elegük lett a doktriner liberalizmusból. A francia Marine Le Pen megválasztását is éppen csak meg tudták akadályozni, az első fordulóban ugyanis Emmanuel Macron 24:21 arányban lett első.
Amit akkor az idő szorítása, a kapkodás és leginkább a választóknak szóló rossz politikai ajánlatok miatt nem tudtak elérni, most ugyanúgy próbálják megvalósítani. Csak immár a brexit után az EU esetében régen nem az „egyre mélyülő unióról” beszélünk, Donald Trump amerikai elnök pedig a globalizáció első, spontán szakaszát zárná le Twitter-üzeneteivel. Így összességében a neoliberális társadalom- és gazdaságpolitika hívei rossz pozícióban vannak.
Merkel ezt felismerve változtatott a tervén, s a jelek szerint nem akar ciklusának félidejében magától lemondani és a stafétát az általa kiválasztott utódjának átadni. Berlin és Brüsszel az euróválságnál nem tudta elérni, hogy az európaiak kollektív ahaélményként jöjjenek rá arra, hogy az öreg kontinens csak egységes gazdaságként tudja stabilizálni a közös valutát és ezzel az EU világpiaci szerepét. Az egységes gazdaság pedig – minden ellenkező fogadkozás dacára – csak központi politikai irányítás mellett működőképes.
Pantomimesnek öltözött migránsszimpatizáns tüntetők Spanyolországban. Merkel foggal-körömmel ragaszkodik betelepítési politikájához
MINDEN A MIGRÁCIÓRÓL SZÓL
Az újkori népvándorlás 2015-ös (eddigi első) tetőzése vált tehát az új momentummá, amelyet az Európai (Német) Egyesült Államok hívei mindenáron meg akarnak ragadni a maradék EU egységesítésére. Így értjük meg, hogy Merkel miért ragaszkodik foggal-körömmel a betelepítési politikához. Valamint azt, hogy a német költségvetésből mi célból fordítanak ennyi pénzt a másfél millió migráns „integrálására”, s miért fogadják el a luxuslimuzinokban utazó és távoli városrészekben lakó politikusok azt a társadalmi költséget, amelyet a muszlim bevándorlók hoztak a német hétköznapokba, és amelyet az átlag németeknek kell megfizetniük.
Merkel most mindent a migrációra tett fel. Ameddig Németország integrálja a migránsokat és „humanitárius imperatívuszát” követve szinte mindenkit befogad, addig ugyanezt követelheti a többi tagállamtól is (legalábbis ezt gondolja).
Amikor Ausztria és Olaszország kiesik a bevándorláspárti szövetségből, a kancellár rögtön az új spanyol kormányfőhöz utazik, nehogy szövetséges nélkül maradjon a nagy projekt. Még az sem zavarja, hogy azzal a Soros Györggyel kerül egy gyékényre, aki az egymást követő euróválságok idején rendre a tagországok ellen spekulált.
Merkel szerint csak ötszázmillió egységes európai tud az USA-val és Kínával eredményesen versenyezni, s ezt mindenkinek be kell(ene) látnia. Berlin olyan döntéseket akar lehetőleg még a jövő májusi EP-választásig és a Juncker-bizottság mandátuma idején tető alá hozni, amelyek visszafordíthatatlanul az egységes (német) Európa felé terelik a kontinenst.
A NÉMET MODELL
Ezek a döntések leginkább a német szövetségi állam modelljének európaivá bővítését jelentik, és a migráció lenne az ürügy.
A Bundestagban maga Merkel mondta, hogy a határok őrzését a Frontexnek kellene átvennie, s a külső határon lévő tagországoknak le kellene mondaniuk szuverenitásuk ezen részéről. Ez egészen véletlenül a német modell kiterjesztése lenne, ahol a szövetségi rendőrség védi a határokat és a kritikus infrastruktúrát. Ahogy 2015 szilveszterekor nem tudták biztosítani a rendet a kölni főpályaudvar előtt, úgy aligha hihető, hogy tízezer rendőr megvédi az EU külső határait.
A szuverenitáselvonásnak a következő lépése a menedékkérelmek elbírálásának uniós szintre emelése lenne, így a Frontex által beengedett migránsok sorsáról a közösségi bürokraták döntenének, feltehetően a jelenleginél is nagyobb maradási esélyt teremtve. Ez német földön is így megy, ahol egy szövetségi hivatal határoz a menedékkérelmekről.
Ahogy Németországban a königsteini kulcs alapján osztják szét a bevándorlókat, úgy mindez az EU-ban a Juncker-képlet alapján történne.
A teljes megoldáshoz a tagoktól el lehet vonni a migránsok „integrációjához” szükséges oktatáspolitikát, amelyet a német – egyébként jól működő – duális szakképzés mintájára lehetne átalakítani.
Aztán ott van a szociális politika, amelytől azért kellene megfosztani a tagállamokat, hogy a migránsok egységes életfeltételeket találjanak, és akkor nem is kellene egyik tagországból a másikba menniük, a jobb ellátás reményében.
Az eurózónába minden még kimaradónak be kellene lépnie, és akkor már alig marad olyan kérdés, amelyben a tagországi parlamentek érdemben dönthetnének.
Akkor az egész EU valóban egy nagy összeszerelő üzem és szolgáltató központ lenne.
Ebből is látjuk tehát, hogy most a migráció szolgál e célok elérésének eszközéül.
Merkel ezért próbálja a látható kudarcot sikerként eladni, a szexuális erőszakot, terrort és késeléseket a médiával elhallgattatni, valamint a feneketlen hordóba öntött eurómilliárdokat „a jövőbe való befektetéssé” átcímkézni.
KÖZEL A VÉG
Ami 2016-ban sem sikerült, feltehetően most sem fog. A mainstream ellen akkor elkezdődött lázadás azóta már a kamaszkorába lépett. Az Orbán Viktor és a V4-országok által kínált alternatíva mögé mára az osztrák, a dán és az olasz szavazók többsége is felsorakozott, Hollandiában, Franciaországban és Svédországban pedig nagyon rezeg a léc.
Merkel hatalmának párton belüli erózióját rögtön két esemény is mutatja. A CDU-s képviselők leváltották a frakcióvezetőjüket, és a Merkelt az euró „megmentésének” a módja miatt már régóta kritizáló Ralph Brinkhaust ültették a helyére. A szászországi CDU-frakcióvezető sem a kancellár jelöltje lett. Az új férfi, Christian Hartmann már nem zárja ki az AfD-vel való koalíciót.
Merkel megszállottan rohan a célja felé, ám egyre többen teszik fel a K-kérdést. A német sajtó már Wolfgang Schäuble után kiált, mások a volt pénzügyminiszter államtitkárára, Jens Spahnra figyelnek.
Az egykori brit miniszterelnök Margaret Thatcher esetéhez hasonlóan Merkel alól már a pártja is kicsúszik, az októberi tartományi választásokon a CSU és a CDU is történelmi mélypontra zuhanhat. A német vezető sorsa igazából a decemberi CDU-kongresszuson dől el, ahol pártelnökként szeretne újrázni, s előre kijelentette, hogy szerinte a kancellári és a pártfőtitkári tisztséget továbbra is egy embernek, azaz neki kellene betöltenie. Merkel bukása alapjában írná át az EP-választás kampányát és ezzel Európa sorsát.
