Fontos visszaidézni mindennek a főpróbáját, amelyről az akkori miniszterelnök és a felelős rendőri vezetők, valamint beosztottjaik azt hitték, nem fog kiderülni. Az embervadászatról van szó, amelyet szeptember 19–20–21-én, a késő esti, éjjeli órákban folytattak. A cinikus mondással kapcsolatban, hogy az utcákon tartózkodók „rosszkor voltak rossz helyen”, megjegyzendő, hogy nem volt kijárási tilalom. A fiatalok, akik munkából, bisztróból, pályaudvarról tartottak haza, így kerültek a rendőrök hálójába. Az első verést az utcákon kapták tőlük tonfával. Többeket a gyűjtőpontnak használt Magyar Rádió udvarán tovább bántalmaztak, a súlyosan sérülteket innen, de a rendőrkapitányságokról is kórházba kellett szállítani. A kegyetlenségekre jellemző, hogy egy fiatal férfit több bordatörés után is képesek voltak a kórházi ágyhoz bilincselni. Megtörtént az is, hogy kezének részleges amputációja után a még kábult állapotban lévő beteget két rendőr gyötörte: aláírás gyanánt tegyen egy X-et a jegyzőkönyvbe.
DE MI ELŐZTE MEG MINDEZT?
Gyurcsány Ferenc őszödi hazugságbeszédének a nyilvánosságra kerülése után (2006. szeptember 17.) olyan erkölcsi felháborodás tört ki az országban, amely a fővárosi és a vidéki polgárokat a
Kossuth térre vitte. Spontán szerveződött, békés jellegű volt, bár a tömegben megjelentek néhányan, akik keresték az alkalmat a „balhéra”. Szeptember 18-án este Toroczkai László és Takács András egy feltüzelt csoporttal a Magyar Televízió épületéhez vonult, követelve, hogy petíciójukat élő adásban olvassák be. Nem tárgyaltak velük. Ezután visszatértek a Kossuth térre, hogy követőket toborozzanak, de csak részben jártak sikerrel. Ahhoz mégis elegen lettek, hogy ismét átvonuljanak a Szabadság térre, ami rendőri kíséret nélkül történt. A téren egy garázda, láthatóan verekedésben jártas csoport, áttörve a televízió székházát védő rendőrök sorfalát, bejutott az épületbe és törni-zúzni kezdett. Akik nem vettek részt az erőszakban, hátrébb húzódtak.
Ez a felelőtlen, brutalitásba torkolló provokáció okkal háborította fel a jóérzésű embereket, ám egyvalamit nem értettünk. Miért nem tudta kezelni a rendőrség a helyzetet, időben megállítani a tombolást? Később derült ki, hogy helyismeret nélküli, tömegoszlatásban járatlan, hiányos felszerelésű Baranya megyei fiatal férfiakat és nőket vezényeltek a televíziós székház védelmére. Az épületben lévő parancsnok telefonon szinte rimánkodott feletteseinek az erősítésért. Nem kapott. Eközben a környező utcákban tétlenül várakoztak a speciális feladatokra alkalmas és kellő védőfelszereléssel ellátott bajtársaik. Ezen az estén 114 rendőr sebesült meg. A garázdálkodók furcsa módon csak három év múlva álltak bíróság elé.
BOSSZÚÁLLÁS A TÉVÉOSTROMÉRT
Az országos rendőrfőkapitány, Bene László utólag úgy ítélte meg, hogy a televíziónál a szükséges határozottsággal és keménységgel léptek fel. De a felszín alatt munkált a frusztráltság, bajtársaik cserben hagyása miatt, valamint a sérülések, a kialvatlanság, a nyomorúságos szálláskörülmények. Minden együtt volt tehát a szégyenből, bosszúvágyból fakadó indulatok kiélésére, a megtorlásra. Mégpedig a dél-amerikai katonai diktatúrákat idéző módszerekkel. A szeptember 18-át követő három éjszakán még lakóházakba is betörtek, a bántalmazók arcát többnyire maszk takarta. A szabadjára engedett indulatok a törvényességet is leterítették. Mert mit lehet kezdeni azzal a 18 éves, vidékről éppen a nagyvárosba került lánnyal, akinek este jutott eszébe, hogy a barátnőjével meg a kutyuskájával lemegy sétálni a körútra? Bámulja a sok „robotzsarut”, s néhány perc múlva egy rabomobilba lökik, közben a veséjét rugdossák. Kevéssel rá a Gyorskocsi utcai börtönben találja magát.
Vagy azzal az egyetemista fiúval és a két húszéves lánnyal, aki haza szeretett volna menni Érdre, de mivel leállt a közlekedés, gyalogosan csak a Rákóczi útig tudtak eljutni? „Fussatok, ribancok, fussatok” – üvöltik nekik, miközben viszik őket a rádió felé. Az egyik lányt fejbe verik egy viperával. Sebaj, majd azt írják a jegyzőkönyvbe, hogy „arcoskodott és karmolt”, a fejsérülése pedig attól van, hogy nekiesett a kukának. Így mentek akkor a dolgok a pesti utcákon. Mintegy százötven férfit és nőt gyűjtöttek be három éjszaka alatt. Sok volt közöttük a főiskolás és az egyetemista. Két-három napig nincs hír a „befogott” fiatalokról, némelyik kapitányságon a szülők előtt letagadják ottlétüket. Eközben már javában gyártják az abszurd, az intézkedő rendőrök hazugságain, ellentmondásain alapuló jegyzőkönyveket.
STATÁRIÁLIS BÍRÓSÁGOK
Azok a fiatalok, akiknek a sorsát a későbbiekben figyelemmel kísértem, bíztak a hatóságokban. Többségük harmonikus családi körülmények között élt, a jövőjét tervezte. Néhány óra alatt ép ésszel felfoghatatlan helyzetbe kerültek. Vezetőszíjon, egymás után vitték őket a Markó utcai bírósági komplexum épületébe. A látvány egy fegyenctelepi szállításra emlékeztetett. A szülőket egy-másfél percre engedték a közelükbe. A „tisztelt bíróság” a rendőrök által összebarkácsolt jegyzőkönyvekben „elmélyedve” harmincnapos előzetes letartóztatást rótt ki rájuk. Védekezésre csak formálisan volt lehetőségük, mint a statáriális bíróságokon. A légkörre jellemző, hogy egy fiatal ügyvédnőnek felmondták az idegei a szolgálatot, zokogva rohant ki a tárgyalóteremből. Száznegyvenen kerültek így börtönbe, köztörvényes bűnözők közé.
A börtönlét további megrázkódtatásokat hozott magával. A Gyorskocsi utcában egy fiatal lányt mezítelenül guggoltattak. Sorozatos verbális megalázás, fiatal férfiak szexuális erőszakkal való ijesztgetése – ízelítő a tíz-tizenkét napos előzetesből. Azért volt „csak” tíz-tizenkét nap, mert a hivatalos magyarázat szerint „tévedés” történt. Vagy inkább valakinek megszólalt a lelkiismerete?
KONCEPCIÓS PEREK ÉS FÉLELEM
Tény, hogy a Fővárosi Bíróság másodfokon megsemmisítette a Pesti Központi Kerületi Bíróság tömegesen hozott ítéleteit, a lefogottakat szabadlábra helyezték. De ez még nem jelentette a szabadságot számukra, mert az ügyészségi vizsgálat folytatódott ellenük, bizonyítaniuk kellett vétlenségüket. Ez a procedúra nyolc-kilenc hónapig tartott. Hogy milyen esélyt láttak erre 2007-ben, Garamszegi Gábor, az egyik édesapa tapasztalatai alapján pörgetem vissza. Kislányát, Laurát azzal vádolták, hogy barikádot emelt a Bródy Sándor utcában, a retiküljében pedig három kő volt, amelyeket a rendőrök bizonyítékként mellékeltek. Hiába nevetséges e hazugság, ha hitelt adnak neki, a büntetési tétel kettő és nyolc év között lett volna. Garamszegiék, de a többi érintett család félelme is csak erősödött 2006. október 23-a után. Úgy gondolták: ha mindez fényes nappal, a kormány támogatásával megtörténhetett, milyen sors vár azokra, akiket alattomosan, az éj leple alatt szedtek össze? Garamszegi Gábor nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a fiatalokat sújtó koncepciós pereket a bíróságok politikai hátszéllel végigvihetik. Időközben jeles értelmiségiek álltak ki a meghurcoltak mellett, írták: nem ilyen országban akarnak élni. Noha a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és a Társaság a Szabadságjogokért Alapítvány ügyvédei s más jogászok vállalták az áldozatok védelmét, az érintett családok továbbra is féltek.
2006 és 2009 között szembesültem azzal, hogy úgy érezték, semmi esélyük a politikai hatalommal szemben, az ügyészség, a rendőrség felmorzsolja őket. Egy alkalommal például a rádióhoz vezető úton és az intézmény udvarán lezajlott eseményekkel kapcsolatban a Rebisz jogtanácsosa cinikusan közölte: ők csak az utcán történtekért felelősek – a kapun belül már a BRFK emberei voltak. A médiának sem büszkesége, hogy a Magyar Rádió udvarát mire használták. Az intézmény akkori elnöke, Such György azt állította, semmit sem tudott az udvaron történtekről. Feltehetően itt is abban bíztak, hogy ami a sötétben történik, azt elfedi a homály és a gyávaság.
MEGTÖRTÉK A CSENDET
A Magyar Nemzet című napilap 2006. október 20-i számában jelenik meg Kengyel Miklós, az ismert jogtudós professzor nyílt levele. A címzettek: Petrétei József igazságügyi és rendészeti miniszter, valamint a tárca államtitkára, Kondorosi Ferenc. E levélben egyebek mellett a minisztertől, egykori egyetemistatársától számonkéri az igazság szolgálatát és a jogállamiságot, hisz együtt tettek rá esküt.
Kengyel Miklós 2006-ban a rádió épülete melletti Andrássy Egyetem rektora volt. Szolgálati lakásának ablakaiból látta, hogyan vonszolnak a földön a rendőrök egy férfit kezénél-lábánál fogva a rádió bejáratához. A látottak alapján közérdekű bejelentést tett az ügyészségen, amelyre választ sem kapott. Később tanúként megcáfolta azokat a hazugságokat, amelyek alapján három fiatalt börtönbe akartak juttatni. Nem ismerte őket, csak a tárgyalás után fogott az egyik szülővel kezet.
Mindaz, ami 2006 őszén történt, erkölcsileg és jogi szempontból – amely nála azonos – ma is foglalkoztatja. Nem tudja megérteni, hogyan hagyhatta a jogásztársadalom nagyobbik része szó nélkül a sorozatos jogtiprást.
Kengyel Miklós erős szálakkal kötődik Pécshez. A családját, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karát jelenti számára, ahol diplomázott és évtizedekig tanított, kutatott. 2015-ben mégis váltott. Ma Budapesten a Károli Gáspár Református Egyetem egyik doktorandusziskoláját vezeti és kutatómunkát folytat. A változtatásnak több oka volt – jegyzi meg –, de a 2006-os véleménynyilvánításának is köze volt hozzá. Szinte megfagyott körülötte a levegő, ha a megrendelésre született ítéleteket említette, miközben Petrétei exminiszter különösebb etikai aggály nélkül oktatta tovább a jövendő jogászait. Még nemrégiben is egy fiatal politológiahallgató azzal intézte el a „témát”: ja persze, a csőcselék. Úgy látja, hogy e közöny és általánosítás annak az irányított médiamanipulációnak az eredménye, amely az események után tudatosan mosta össze a ténylegesen garázdálkodókat a békés emberekkel. És hogy miért maradhattak annyian büntetlenül az elkövetők közül? Úgy véli, a meglévő jogi kereteken belül lett volna mód a teljesebb körű bizonyításra. Létezik ugyanis a parancsnoki napló, amelynek nyomán követni lehetett volna a személyeket, a cselekedeteket. De a rendőrség, az ügyészség és a bíróság „összezárt”, mert másra irányult a szándék.
Nem lehetnek egyediek a professzor tapasztalatai a félrevezetésről és a társadalmi amnéziáról, hisz nemrégiben meglepő levelet kaptam egy szintén ártatlanul meghurcolt fiatal mérnöktől. Ő 2008-ban és 2009-ben azt mondta: amit átélt, megváltoztatta a gondolkodását, másképp nézi a világot, mint azelőtt. Édesapja idejekorán felismerte, hogy koncepciós perekről van szó – hiába fordult baloldali, befolyásos ismerőseihez segítségért. Csak a nyilvánosságban reménykedik – mondta nekem, amikor a gyermeke veszélyben volt. Most a fia azt kéri, a nevét se írjam le. Munkahelyén ígéretes feladatai vannak, környezetében e téma ma is nagyon megosztó, nem lenne neki előnyös a szereplés.
SÚLYOS MEGRÁZKÓDTATÁS
Ékes Ilona 2006-ban a Fidesz egyik parlamenti képviselője volt, a civil szférából érkezett a közpolitikába és 2014-ben oda is tért vissza. Ma az ERGO – Európai Regionális Szervezet elnöke. 2006 szeptemberében eltűnt gyermekeiket kereső szülők fordultak hozzá. Képviselői felhatalmazásával élve bejuthatott a budapesti büntetés-végrehajtási intézetekbe. Az október 23-át követő napokban a kórházakban kereste fel a rendőrattak sebesültjeit. Mintegy hatvan emberrel állt kapcsolatban. Idővel e szálak lazultak, de húsz-huszonöt főnek még 2012-ben is igénye volt arra, hogy találkozzanak, mert megértésre, lelki támaszra volt szükségük. Hat év sem volt elég, hogy kiheverjék a megrázkódtatást, amely nem egy esetben súlyos egzisztenciális következményekkel járt. A hiányos információkból adódóan gyakran találkoztak előítéletekkel. „Biztos oka volt, hogy így bántak velük” – hallották, s ez különösen bántotta őket. Bár a polgári kormány 2010 után anyagilag, erkölcsileg is igyekezett enyhíteni gondjaikon, ám úgy vélekedtek, az igazi vétkesek és a hátuk mögött álló személyek büntetőjogi és politikai felelősségre vonása nem igazán sikerült.
Azok közül, akiket Ékes Ilona 2006-ban megismert, hárman már nincsenek életben. Haláluk az akkor elszenvedett fizikai és lelki sérülésekkel hozható összefüggésbe.
A SZEMÉLYISÉG RÉSZE LETT
Kruchina Vince és Kruchina Károly 2006 szeptemberében pályakezdő értelmiségi volt. Két külföldi újságírót kísértek a pesti utcákon, magyarázták nekik az események hátterét. Amint elköszöntek tőlük, rendőrök támadtak rájuk, sokkolóval, ököllel. A kőbányai rendőrkapitányságra vitték őket, ahol látták, hogy fekete maszkos emberek verik a hátrakötözött kezű, székekre ültetett áldozataikat. A kövezet maszatos volt a vértől. A testvérek „megmentői” azok az újságírók lettek, akiket a barátaiknak sikerült felkutatniuk, és tanúsították a vétlenségüket. Így el tudták kerülni a többiekre váró további tortúrákat. De így is egy hónapnyi házi őrizetet és büntetőügyet kaptak a nyakukba. Úgy döntöttek, a maguk védelmén túl minden lehetséges fórumon elmondják, amit tapasztaltak, azok helyett is, akik ezt nem tehetik. 2006 és 2009 között, miközben dolgoztak és tanultak, tudatosan használták erre a médiát, széles körű baráti kapcsolataikat. Két évbe telt, míg az ő ügyükre pont került. Igaz, a szembesítések során csak egy bántalmazót tudtak azonosítani, mert csupán ő nem viselt maszkot. Visszatekintve erre az időszakra, Kruchina Károly azt tartja: minden, amin akkor átmentek, a személyiségük részévé vált, erősebbek lettek általa, értékes emberi kapcsolatokkal gazdagodtak. Ami pedig a felbujtókat és a végrehajtókat illeti, nem irigyli őket, ha a tükörbe néznek.
Óhatatlanul szóba kerülnek a közelmúlt köztéri megmozdulásai. A festékdobálás, a körúton a villamos blokkolása, az Oktogon átalakítása spontán bulihellyé, a rendőrök provokálása. Ha van valami pozitív hozadéka a 2006-os szégyennek, az a türelem, ahogyan a rendőrök ezekben a helyzetekben viselkedtek. „Talán tizenegy év elég volt egy belső megtisztuláshoz” – idézem Károlyt.
Sósné Mészáros Andreával anno a Gyorskocsi utcában találkoztunk. Épp családtervezési időszakban volt, aggódott, nem tettek-e nagyobb kárt benne a bántalmazások. A Sós házaspárnak ma három gyönyörű kislánya van s – szavaik szerint – szép, boldog életük. Andreát és a három fiatal férfit, akikkel együtt jött fel Szolnokról Budapestre, hogy békésen tiltakozzanak, szintén ártatlanul hurcolták meg. Egyikőjüket öt hónapig tartották fogva. Neki volt a legnehezebb az életét ismét egyenesbe hozni. A többiek mind többgyerekes édesapák, szorgalmasak, akad, akinek nyolc szakmája van.
A napi politikával keveset foglalkoznak, de a nézeteik nem változtak, hazájuk sorsáról határozott véleményük van. Nem bánták meg, hogy akkor ott voltak Budapesten, bár a többi kimaradhatott volna – jegyzik meg. A munkahelyükön nem szívesen beszélnek erről az időről. Nem azért, mert szégyellik, hanem a kiszolgáltatottság miatt. Andreát 2006 után leköpte egy ember, de azóta úgy érzi, környezetében egyre inkább tisztelik a hitéért, ahogyan nem hagyta magát megtörni. De felháborítja, hogy az ATV televíziócsatorna műsorában a közelmúlt pesti tüntetéseinek kapcsán 2006 őszét emlegetve a hozzájuk hasonló embereket ismét csőcseléknek nevezték.
Borítófotó: Beliczay László/MTI
