EP-VÁLASZTÁS
Tigrisként ugrott és ágyelőként végezte. A német mondás jól illik Emmanuel Macronra, akiből másfél év alatt a globalista elit reménységéből egy „átlagos” bukott francia elnök lett.
Vele szemben Orbán Viktor felszálló ágban van. Magyarország miniszterelnöke előbb unortodox módon hozta vissza 2010 és 2013 között az államcsőd széléről országát, majd az így nyert mozgásteret kihasználva európai építkezésbe kezdett.
A két politikus éles ellentéte egymásnak. A korábbi Rothschild-bankár Macron mindig az élet napos oldalán sétált. A balliberális francia kormány gazdasági minisztereként még időben ugrott ki az összeomló baloldal romjai alól, hogy „centrista” mozgalmat hirdetve gyűjtse maga köré a francia establishment használható részét. Neki sikerült, ami Bajnai Gordonnak 2014-ben nem: a választói elégedetlenséget becsatornázva nyert még öt évet a globalista köröknek.
Orbán Viktor vele szemben vérbeli politikus, aki volt már fent és lent is. Az ellenzéki évek megtanították a Fidesz elnökét arra, hogy nyolc elvesztegetett esztendő milyen kárt tud okozni egy nemzet életében.
Míg Orbán Viktor szervesen nőtt bele egy európai hatású politikus szerepébe, és van mögötte szavazói támogatás, addig Macron az európai politikát pont otthoni szavazatszerzésre akarja felhasználni. Ő az európai politikában még új fiúnak számít, aki nem tanult elődjei hibáiból.
A jövő májusi európai parlamenti (EP-) választás most szimbolikusan kettejük erőpróbája lesz. A régi EU mérkőzik az új Európával. A francia elnöknek a mainstream média a szövetségese, míg a magyar kormányfő az európai szavazók többségének a józan eszére számíthat. Nézzük meg közelebbről a két politikus helyzetét.
ÖRDÖGI KÖRBEN
Franciaország Európa (egyik) beteg embere. Az euró nem sok jót hozott a gazdaságának, amely tömegtermékeivel nem tud versenyezni az eurózónán kívülről érkező konkurenciával. A francia bürokrácia és kiterjedt jóléti állam az egyik legnagyobb újraelosztási kvóta mellett sem finanszírozható, így az államadósság elérte a GDP száz százalékát.
„Franciaország az Franciaország!” – mondta két isiászroham között Juncker bizottsági elnök, amikor arról kérdezték, hogy Brüsszel miért nem indít túlzottdeficit-eljárást Párizs ellen. Az ország problémáinak a fő oka a rugalmatlan munkaerőpiac, ahol alig érdemes főállásban foglalkoztatni embereket, mivel utóbb nem lehet megválni tőlük. A bírósághoz forduló leépített munkásoknak nemcsak busás kártérítést ítélnek meg, hanem gyakran újból alkalmazni is kell őket. Egyre kevesebb befizető tart el mind több inaktív embert – az ismert ördögi kör.
Macron fő ígérete a munkajog reformja volt, ám a tavaly elfogadott változtatások érdemi részét ez év nyarán visszavonta, s inkább ismét a munkaerő-kiküldés szabályainak szigorításával próbálkozik.
A német kancellár és a magyar miniszterelnök. Távolságtartás
MÉG TÖBB PÉNZ KELL!
Megszorítások árán sikerült ugyan a költségvetés hiányát a Brüsszel által várt három százalék alá szorítani, ám újabb nadrágszíjmeghúzások nélkül ez nem lesz fenntartható. A legnagyobb falat, a nyugdíjkorhatár 62-ről 65-67 évre emelése nincs is napirenden.
Macron európai hiperaktivitását több okkal szokták indokolni. Egyrészt a várakozásokhoz képest kiábrándító kormányzati teljesítményéről akarja elterelni a figyelmet. A Napóleonok óta egyetlen önálló világpolitikai sikert felmutatni képtelen francia elit továbbra is komoly nemzetközi tényezőnek látja országát, amit Macron látványos képekkel akar szemléltetni. A fő ok azonban az ország finanszírozási igénye, amelynek a kielégítése a status quo fenntartásához lenne szükséges.
Mivel az Európai Központi Bank (EKB) mennyiségi könnyítési politikája 2500 milliárd euró elköltése után sem hozott érdemi változást az euróövezet déli államaiban, és azt legkésőbb a jövő év elején le kell állítani, ezek a francia vezetés alatt álló országok nagy bajban vannak. Az „olcsó pénzt” az északi protestáns tagokkal ellentétben nem strukturális reformokra, hanem a status quo fenntartására használták. Most, hogy az olcsó pénz kezd elfogyni, új forrás után kell(ene) nézniük.
A neoliberális gazdaságpolitika belső leértékelést, azaz megszorításokat várna el, amit politikai okokból kerülnének. Mivel az EKB az összes puskaporát ellőtte, más megoldás után kell nézni. Macron ezt európai szinten keresi, s egy éve, a párizsi Sorbonne egyetemen elmondott beszédében az eurózóna közös költségvetésében és közös pénzügyminiszterében mint eszközben találta meg.
Ez a pénzügyminiszter az EP euró-zó-ná-ból érkező képviselőinek a politikai megrendelését teljesítené, többek közt a munkanélküliség csökkentését vagy az infrastruktúra fejlesztését. Ehhez saját bevételei lennének, például az uniószerte egységesített társasági adóból vagy az amerikai IT-cégek EU-s országokbeli forgalmának háromszázalékos terhéből. Mivel az euróövezet tartozása jelenleg a GDP-nek „csak” a 83 százalékát teszi ki, akár újabb, immáron közös adósságfelvétel is szóba jöhet. Ebből a pénzből tartanák víz fölött a zóna déli államait és oldanák meg lassan a problémákat, vásárolnának időt.
Hollandia és Írország onshore adóparadicsomként hallani sem akar a társasági adó egységesítéséről. Macron terveire az északi euróövezeti tagok mellett Ausztria is nemet mond. Kurz kancellár szerint a brexit után az uniós költségvetést csökkenteni kellene és nem növelni.
Macron és Merkel. Örök barátság
A NÉMET–FRANCIA TENGELY
A déli országok várakozásait és az északi nettó befizető államok tartózkodását látva augusztus végén Merkel német kancellár is nemet mondott Macron terveire, hiszen a közös valuta terheinek a 27 százalékát viselő Németország egyedül nem képes a déliek finanszírozására, míg a többiek nem tudnak vagy nem akarnak a közösbe fizetni.
A német–francia tengely máshol is recseg-ropog. Berlin az ország exportja védelmében kiegyezne a protekcionista Trump elnökkel, míg Macron inkább küzdene vele. A német cégek amerikai nyomásra lemondanak az iráni üzletekről, a jobban érdekelt franciák itt is „harcolnának”.
A németeknek az sem tetszik, hogy Macron a keleti bővítést visszaforgatva kizárólag a mai eurózónára építene, ebből hozná létre mag-Európát. A déli országok többségben vannak az EKB kormányzótanácsában, ezért Berlinnek jól jönne a fegyelmezett költségvetést támogató három visegrádi ország euróövezeti tagsága. Ez azonban nincs napirenden.
Miközben Macron látványos képekkel szórakoztatja a közönséget, addig Orbán Viktor csendben építkezik. A jó gazda gondolkodását követve előbb a „saját portáját” rakta rendbe. A magyar államadósság kétharmada immáron forintban van, így az ország kevéssé kitett a spekulációs támadásoknak. A kormánypártok a harmadik kétharmad után is utcahosszal vezetik a közvélemény-kutatásokat, a megosztott ellenzék nem kínál vonzó alternatívát.
Az újkori népvándorlásra adott határozott magyar válasz és követezetes kormányzati politika mára példaértékűvé vált, az európai polgárok többsége már ilyen intézkedéseket követel a saját kabinetjétől.
Az illegális migráció elleni fellépés egységbe forrasztotta a V4-eket, amelyek immáron számíthatnak az osztrák és az olasz kormány, illetve a bajor CSU támogatására is. A magyar kormányfő világnyelveken feliratozott beszédei és angol nyelvű doorstep mondatai bejárják az internetet. Számtalan nyugat-európai kommentelő óhajt a hazájának olyan patrióta vezetést, mint amilyen Magyarországon van.
Peter Pellegrini, Mateus Morawiecki, Orbán Viktor és Andrej Babiš. Egységbe forrtak a V4-ek
TÖRÉSVONAL A VÍZIÓK KÖZÖTT
A Fidesz az Európai Néppárt (EPP) tagjaként a legnagyobb és legerősebb pártszövetséget erősíti, miközben Macron pártja még a helyét keresi. A törésvonal nem az európai pártcsaládok között, hanem sokkal inkább a vén kontinens jövőjéről alkotott víziók között húzódik.
A francia államfő a régi elitista EU hagyományát folytatná, felülről építené tovább az Európai Egyesült Államokat. Ez az elitprojekt a hidegháború óta egyre kevesebbet oszt vissza az átlag európainak, aki így rosszabbul él, mint négy éve, és a hiányszakmákat kivéve a felnövő generáció tagjai rosszabb kilátások elé néznek, mint szüleik és nagyszüleik.
Ennek a politikának Görögország vagy a 2010 előtti Magyarország az állatorvosi lova, amely vakon követte az IMF és más neoliberális intézmények tanácsait. Hazánk ki tudott kecmeregni az örvényből, Görögország nem.
Az egyes alternatívák közötti különbség az azokat képviselő pártok támogatottságában is tetten érhető. Merkel CDU-jának, Macron LREM-jének vagy az európai baloldalnak a támogatottsága mélyrepülésben van, míg az euroszkeptikus pártoké növekszik. Orbán Viktor magát eurorealista politikusnak tartja, aki az unión belül szeretne változást elérni. A régi vágású kereszténydemokrácia pont az integráció kezdetéből és felívelő szakaszából merítene ihletet, miközben a globalista Macron csak a Donald Trump előtti időkig menne vissza a példakeresésben.
A régi elitek az új Európa képviselőit a régi recept szerint akarják sarokba szorítani, „demokráciaeljárásnak” csúfolt koncepciós perekkel és a mainstream sajtó lejárató kampányaival. Ezek a praktikák azonban már nem működnek. A globalizáció és az illegális bevándorlás rémisztően átrajzolta Európa képét; ezekre a kihívásokra nem az új fiú, hanem a magyar miniszterelnök lépései kínálnak jobb megoldást.
