– Hogyan éli meg az aktuális életkorát?
– Szerintem mindenki úgy, ahogyan az adott pillanatban a belső késztetése diktálja, a környezete viszonyul hozzá és engedi, hogy megélje. Lehet valaki huszonöt évesen is kiégett. Nem gondolom, hogy mindent a kor határoz meg. Manapság mindenki fiatal akar maradni, tornázik, fogyókúrázik, tízliterszám issza a vizet, hogy lehetőleg az összes vitamint kimossa magából – mivel a bőr hidratálása mindent felülír. Ez nem biztos, hogy a szervezet előnyére válik; ránctalanul is lehet valaki belülről teljesen üres és boldogtalan. Én jól érzem magam a bőrömben. Bár már egy kicsit fáradt vagyok, de ma is csodás napom van. Reggel véletlenül hamarabb értem oda a fodrászhoz, mert nem volt forgalom, így be tudtam menni a Nagycsarnokba, sütiztem, kávéztam, bevásároltam egy csomó zöldséget, kaptam pl. gyönyörű, nagy szemű cseresznyét, amit imádok!
– Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy világsztár, pedig az.
– Tapasztalatom szerint azok szoktak világsztárként „viselkedni”, akik csak itthon világhírűek…
– Mindig két lábon járó természetesség volt, gyerekeket is fiatalon szült.
– Annak idején nem terveztem, hanem elfogadtam és örömmel vártam a gyerekeim érkezését. A két gyerek életem két legjobb döntése.
– Ez egy ünnepi, évfordulós interjú. Az elején illik kezdeni, tehát Júliánál.
– 1989. január 6-án, vízkeresztkor volt. Most, az évforduló kapcsán elgondolkodtatott ez a harminc esztendő. Például az, hogy vízkeresztkor indult a színpadi életem. Ami a betlehemi csillag ünnepe. Azt írták, hogy csillag született, bár rám csak egy csillagnak a fénye vetült aznap este, ami valóban elindított ezen az úton.
– Emlékszik arra az estére?
– Arra nem lehet nem emlékezni. Egy tehetséges, akkor még egygyermekes fiatalasszony voltam, és nagyon meg akartam magam mutatni. Nem is a lámpalázammal voltam elfoglalva, hanem azzal, hogy végre! Na végre! Itt van, aminek meg kellett történnie. Éreztem, hogy ez még csak a kezdet. Hogy nagyon sok van bennem. Az külön szerencsém volt, hogy meghatározó művészekkel állhattam a színpadon, kezdve az énektanárommal, Bende Zsolttal, aki Júlia édesapját énekelte, s ott volt az első férjem, akivel megtanultuk a darabot. Ő rengeteget segített nekem és segít a mai napig egyébként, bár már nagyon régen nem élünk együtt. Azóta újraházasodott, két gyönyörű kisfia született, de mi nagyon jóban vagyunk – mindenki mindenkivel. Ott volt Gulyás Dénes, aki rendezte a darabot, és a második szereposztásban az én Rómeóm volt. A csillagok olyan együttállását érzékeltem, ami nagyon nagy lendületet adott.
– Az opera nehéz műfaj, különösen a mai kompakt, instant, gyorsan fogyasztható világban. Mennyire tud korszerű lenni?
– Szegény opera, valóban kiment kissé a divatból, hiszen nagyon munkaigényes. Fel kell rá készülni, meg kell érteni, hogy miért nem mondják el egyszerűen a történetet. Miért énekelnek olaszul, németül, franciául, ami még jobban megnehezíti a cselekmény megértését. Régen magyarul szólaltak meg ezek a művek, ám az idők során világszerte elvárás lett az eredeti nyelv használata. Ezért, ha igazán élvezni akarjuk az előadást, valóban fel kell rá készülni. (Még azzal együtt is, hogy a magyar szöveg kivetítve olvasható.) Az is kiment a divatból, hogy illik elmenni az Operába, a Zeneakadémiára; régebben a klasszikus és kortárs komolyzenei műveltség hozzátartozott az alapműveltséghez. Azt gondolom, hogy ezt a társadalmi elvárást valahogyan vissza kellene hozni. És nem azért, mintha a könnyűzenét lebecsülendő műfajnak tartanám, éppen ellenkezőleg. Az opera azonban embert formáló. Mint ahogy egy prózai színházi előadás is az. A technikai eszközeink, a hozzánk nőtt kütyük éppen eléggé elemelnek minket az érintkezéstől, lassan leszoktatnak arról, hogy egymásra figyeljünk, egymás szemébe nézzünk. Épp ma hallottam a rádióban, hogy egy apuka arról panaszkodott: a fia nem megy randizni. Elkezdett chatelni a barátnőjével, mire az apja megkérdezte: miért nem találkoztok? A válasz: és akkor mit csináljunk? Sajnos a kérdésem már nem költői: hogyan lesz ebből érintés, hogyan lesz csók? Hátborzongatónak tartom, lassan az emberek nem tudnak mit kezdeni egymás fizkai jelenlétével. Lehet, hogy jó lenne megint Kodály országának lenni? Nem a közös szolmizálásról beszélek, hanem az együtt énekelésről. Arról, hogy a magyar nép énekel, együtt énekel, kórusban, otthon, mindegy, milyen apropóból, de köze van a zenéhez. És arról, hogy az éneklés, a zenehallgatás a hétköznapok természetes része.
– Térjünk vissza a harminc évre. Júlia után a fényes csillag elindult, és a fénye rávetült Rost Andreára, aki elindult, hogy bekebelezze a világot. Ez hogyan történt? Milyen stációkat emelne ki?
– Ez tehát 89-ben volt, majd következett az előéneklés a bécsi Staatsoperben, amit az itthoni menedzsmentem szervezett. Jól sikerült, így 91-től leszerződtettek. Ahhoz a színházhoz, amely csak 250 kilométerre van Budapesttől, de az operajátszáson belül a világ „egyik” közepe – a milánói Scala és a New York-i Metropolitan mellett. Nagyon meghatározó pillanat volt: akkor valóban kinyílt előttem a világ. Jött Salzburg, kisebb-nagyobb szerepek, a Scala, és azután mindenhová hívtak, ahová egy operaénekes vágyakozik.
– Vannak operaénekesek, akiknek van egy áriájuk, amelyet viszont a világ szinte minden pontján elénekelnek. Ön nagyon sok mindent, nagyon sokfélét énekel.
– Vannak ilyen szerepek. Például Zerbinetta, amellyel Edita Gruberová kápráztatta el az egész világot, és persze van az Éj királynője, amely olyan kényes szerep, hogy csak nagyon kevesen tudják biztonságosan és jól elénekelni. És nem is csak arról van szó, hogy valaki szépen énekel, hanem arról is, hogy bombabiztosan hozza az F-eket! Ez egy olyan adottság, illetve képesség, ami vagy van, vagy nincs. Szerencsésnek érzem magam, mert én viszont olyan adottsággal születtem, amely – ha az ember sokat dolgozik és szorgalmasan csiszolgatja azt a kis gyémántot a torkában – sokáig működik. Nem vettem a repertoáromra idejekorán olyan szerepeket, amelyek esetleg ártottak volna a hangszalagjaimnak. Elég sokszor mondtam nemet felkérésekre, és talán ezért énekelek még – nem is rosszul. (nevet)
– Az éneklés mellett „társadalmi felelősségtudata” is van, alapítványt hozott létre, valamint a Pető Intézet jószolgálati nagykövete.
– Ezek nagyon fontos dolgok. Én sok mindent kaptam a közönségtől, ettől az országtól, a tanáraimtól, a barátaimtól, az emberektől, és úgy vélem, egy idő után vissza is kell tudni adni. Már meg merem mutatni ezt a fajta érzékenységemet is. Nem szeretem egyébként ilyen komplikáltan kifejezni azt, hogy az embernek nagy szíve van. Mert ez lenne a lényeg, a társadalmi szerepvállalás ezt jelenti egyszerűbben: adni.
– Az alapítványnak mi a célja?
– Az én célom, hogy olyan produkciókat hozzak létre, amelyek öregbítik a magyar művészet – művészek és műalkotások – hírnevét. Nemcsak a zeneművészetről beszélek, hanem egyéb ágakról is. Természetesen nálam az első helyen mindig a zene áll, koncertek, esetleg egy operafilm, hiszen az alapítvány akár ilyet is csinálhat. Vagy olyat, hogy elmegyek a Pető Intézetbe, és együtt énekelek a gyerekekkel. És azt is nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak a legfiatalabbakról beszéljünk. Hiszen van egy olyan, már nem tizen-, huszonéves korosztály, amelynek a tagjai esetleg kikerülnek a művészképzésből, akár egyetemekről is, és nincs talaj a lábuk alatt. Vagy nincs hozzá – kimondom – anyagi keretük, hogy igazából megmutathassák a tehetségüket, vagy hogy továbbtanuljanak. Nemcsak énekesekről beszélek, hanem hangszeres zenészekről, festőkről, szobrászokról, dizájnerekről, vagy bárkiről, aki úgy dönt, hogy a tudását szélesíteni akarja, szeretné továbbképezni magát, akár külföldre is elmenne tanulni. Őket segíteni kell. Ha mi Magyarországon megteremtjük a lehetőségét annak, hogy érdemes legyen itt élni, anyagilag is legyen háttere a fiatalnak, a családja is megfelelő körülmények közé tudjon kerülni, akkor nem fog elmenni. Pontosabban elmegy, mint régen a céhlegény, megtanulja és hazahozza a tudományt.
– Ezért nem ment el ön sem Magyarországról?
– Én bizony elmentem, de a bázisom mindig itt volt. Ugyanakkor, amikor itthon voltam fél évig a Staatsoperből, egyetlen szerepet sem kaptam az Operában. S akkor azt mondta nekem egy rendező, hogy Andi, menj oda, ahol megkapod a szerepeket. És én mentem. Oda, ahol sorban álltak értem, és nem nekem kellett sorban állni egy szerepért. Ja, akkor a Metropolitanben is énekelje el, a Royal Operában is énekelje el, Tokióban is és így tovább. A hazámat azonban nem hagytam el.
– Van különbség a Met, a Scala és a budapesti Opera légköre között?
– Én patrióta vagyok, nagyon szeretek itthon énekelni, és nagyon szeretem a hazai közönséget. Különbségek természetesen vannak, de ez nem jelent negatív összehasonlítást. Egyszerűen más. Más közönség a New York-i: ott tudnak rettenetesen ordítani az örömtől, ami nekem rokonszenves. Az olasz kicsit már visszafogottabb, őket meg kell nyerni, s utána nagyon hűségesek. A szívem mégis hazahúz.
– Jár még tanítani Japánba?
– Igen, július 15-én indulok, mert Nagojában lesz egy koncertem a harmincéves jubileumom okán. Utána kezdődik a 40. Kirisima Fesztivál, ami szintén ünnepi esemény lesz. Nagyon várom, igazán szeretek Japánban lenni. Miután befejezem a tanítást, szakítok időt arra, hogy a japán vendéglátást, a természet szépségeit, a termálvizek gyógyhatását is élvezhessem.
– De hogy került oda?
– A müncheni ügynökségemen keresztül először leszerződtem egy Rigolettóra, és azóta rendszeresen visszahívnak Japánba. Minden évben énekelek ott, és most már tanítok is. Ez új feladat volt számomra, és nagyon gyorsan érkeztek a pozitív visszajelzések. Szeretik azt, hogy érthetően tudom elmondani és jól tudom megmutatni, hogyan kellene énekelni. Ez a kétféle képesség ritkán találkozik. És attól jó egy tanár, ha a diák megérti, amit mond, amit kér. Fontos az is, hogy nem akarom a saját technikámat, a saját hangképzési módomat a növendékekre erőltetni. Mindenki torkában más hangszer van, amelyet egyéni módon lehet megszólaltatni. Szeretnék itthon is tanítani, mégpedig a saját énekiskolámban, illetve akadémiámon.
– Akkor lesz egy Rost Andrea Akadémia?
– Nagyon remélem, hogy igen.
– Mikor?
– Ehhez nagyon sok minden kell. Mindenekelőtt pénz, hiszen a háztartástól kezdve a legnagyobb szabású dolgoknak is ez az alapja. Amint az anyagi feltételek adottak lesznek ahhoz, hogy úgy tudjam megcsinálni, ahogy szeretném, belevágok. És akkor a nevemet is adom hozzá.
– Újabban nagyon sokat koncertezik a lányával. Izgalmas lehet, hogy a gyermek, akit megszült, kisbabaként ápolt, egyszer csak ott áll ön mellett a színpadon.
– Ez valóban nagy öröm. Különösen, hogy a lányom nem akart operaénekes lenni, egy Rost Andrea-árnyékként élni. Nehéz dolga volt, mert a szülei muzsikusok, és mindketten magasra tették a mércét. Szerencsére sikerül a maga útját járnia, hiszen mindenki egy és megismételhetetlen. Áriákat, dalokat ír, amelyeket aztán meghangszerel, emellett nagyon jól fotóz. A zene biztos, hogy ott marad az életében, és énekelni is fog. De ő más. Ezért is az a címe a közös koncertjeinknek, hogy Két hang, két lélek.
– És a fia?
– A fiam meg sem próbálkozott az énekléssel, de nagyon muzikális. Amikor a második házasságom idején Berlinben éltem, és ő ott járt nemzetközi középiskolába, egy amerikai dobostól tanult dobolni. Volt egy heavy metal zenekara, őrületes koncerteket adtak, gyakran meg is hallgattam őket. Nagyon tetszett, mert azt láttam a gyerekemen, hogy élvezi, amit csinál. Most Zürichben él, a Tesla cégnek dolgozik, mert autóimádó.
– Milyennek tartja a ma Magyarországát? Megérte itt maradni?
– Eleinte én is csodálkoztam azon, hogy mindig visszatértem. Most már nem csodálkozom. Ha az embernek alkalma nyílik külföldön élni, megtapasztalja, hogy bár első „ránézésre” kolbászból van a kerítés, mégsem könnyűek a hétköznapok. Azt gondolom, hogy mindenütt úgy jó élni, ha az ember sokszor elmegy onnan. Nekem valamiért kötődésem van ide, imádok itthon lenni, vissza-visszatérni… Azt hiszem, vannak előrelépések, bár fél évszázadot elég nehéz behozni. Az út nagyon rögös. Most már legalább szabadok vagyunk. Lehet utazni, meg lehet nézni a világot hátizsákkal, vagy business classon. Németországban is lehet valaki elveszett, és New Yorkban, az Ötödik sugárúton is magányos. Nem ezen múlik a boldogság.
