– Zajlik a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM). A nyugati színházak bojkottálják még a rendezvényt?
– Már eljött a Berliner Ensemble, amelyet még Bertolt Brecht alapított, de egész Európa jelen van. Viszont, bár jártak nálunk francia társulatok, velük még nehézkes a kommunikáció.
– Miért?
– Amikor öt évvel ezelőtt megválasztottak a Nemzeti élére, talán csak az ugandai színházi szaklap – ha van ilyen – nem fasisztázott és homofóbozott le, mert azt állították, közösséget vállaltam az Orbán-rezsimmel. Fájó szívvel kellett tudomásul vennem, hogy miközben Nyugaton a sajtószabadságról beszélnek, nekem egyetlen válaszcikkemet sem közölték le, amelyekkel a teljesen alaptalan vádakra reagáltam. A Le Monde-ban háromszor gyaláztak meg. Valère Novarina, az egyik legelismertebb francia író, akinek a darabját még Debrecenben mutattuk be, s aki maga liberális keresztény, felháborodásában védőbeszédet írt a Le Monde-nak, amelyben kifejtette: ennél szabadabb szellemű társulatot keveset látott a világban, mint a miénk. Két hét után azt mondta: Attila, végleg csalódtam a sajtószabadságban, nem közölték az írásomat. Hogy érthető legyen, ez olyan, mintha az ÉS-ben nem közölték volna Esterházy Péter cikkét. Első kézből tapasztaltam meg a karaktergyilkosságot. Tanítottam a Strasbourgi Egyetemen, ahonnan kipateroltak. Szintén Strasbourgban élő szerződésünk volt 13 előadásra a beregszászi színház három produkciójával, mire levélben közölték: az előadások mehetnek, azonban én nemkívánatos személy vagyok. Jólesett, hogy a színészek nem utaztak el nélkülem.
– Gondolom, a feljelentéseket Magyarországról mondták tollba.
– Pontosan. És ez a legfájóbb. Azért is, mert hiszen ezzel a saját szakmájuk, közönségük ellen dolgoznak. Ír diákok vendégeskedtek egy hónapon keresztül a debreceni Csokonai Színházban, közülük az egyik gyerek védett meg a nemzetis kinevezésem után: hogyha olyan jó lesz az is, mint amilyen a debreceni színház volt, akkor jogosan nyert az én pályázatom. Három esztendő után sikerült kijutnunk A szarvassá változott fiúval Párizsba, ahol a szervező a körmét rágta a várható botrány miatt, ami elmaradt.
– Térjünk haza. Újabb öt esztendeig ön vezetheti a Nemzeti Színházat, így vélhetőleg lesz alkalma, hogy kibontakoztathassa a művészeti feladataként meghirdetett magyar színházi nyelvet. Mit értsünk ezalatt?
– A tervezett strukturális átalakításokat már megvalósítottuk, olyan rendszerben működünk, amilyenben egyetlen magyar nyelvű teátrum sem, sőt világviszonylatban is alig találni ilyet – ha van egyáltalán. Nagyjából a harmadik évadra alakult ki a hat pillérre épülő struktúra. Ennek első pillére a repertoárszínházi működés. A kezdeti évadokban 13-14 bemutatót tartottunk, így épült fel a közel félszáz címből álló repertoárunk. Az intézmény nézettsége 95 százalék feletti. Mindennek az alapja egy nekünk megfelelő színházi nyelv mentén való gondolkodás. Ez egy magyar színházi nyelv. Harminc-negyven esztendeig a szovjet-orosz színjátszás hatott a magyarra, az elmúlt huszonöt évben pedig a német. Az úgymond trendi társulatok mind a mai napig a német modellből merítenek inspirációt. A magyar színházi nyelvhez Bartókot és Kodályt szoktam példának hozni. Ők egyszerre ragaszkodtak a nemzeti kultúrához, miközben átszűrték magukon a teljes régió kultúráját. Ők is keresgélték a magyar színházi nyelvet, így született a Székely fonó, a Háry János, A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára, s természetesen a népzenéhez és a néptánchoz nyúltak. Míg a német vagy az orosz színházi nyelv szövegcentrikus, és előbbi az agyra, utóbbi a szívre hat elsősorban, addig Bartók és Kodály művei a lélekre.
– Eszerint e magyar színházi nyelvről elmondhatjuk, hogy összművészeti?
– Abszolút. Nem véletlenül dolgozunk együtt a Zsuráfszky Zoltán vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttessel. Elsősorban nem gondolkodtatni akarok; a szívre, a lélekre szeretnék hatni, nyíljon ki a nézők lelke, s azon keresztül áramoljanak a gondolatok. A Háryban is ott az irodalom, azonban mégsem az a lényege, egyféle trambulinnak használja Kodály. Úgy kellene tudnunk mesélni, ahogy Arany János a balladáiban. Csak a lényeget mondja el, a többit a befogadó tölti ki. Szabadon, száguldóan, metaforisztikusan, mint a magyar nép fogalmaz a balladáiban.
– Hogyan kapcsolódik ehhez a többi öt pillér?
– Mivel a közönséget nevelni kell, s mivel nyitottak vagyunk más, egyedi színházi formákra is, ezért befogadó jelleggel játsszuk más társulatok előadásait. Felismertük, micsoda szakadékok tátonganak a vidéki és a fővárosi, a határon túli és a magyarországi együttesek között. Az elmúlt évadban száznál több vendégprodukciót mutattunk be.
– A Nemzeti szintén sokat utazik…
– Igen, ez a harmadik pillér. Hatvan-hetven előadást tartunk a ház falain kívül, Kárpát-medence-szerte. Eljutottunk a székelyföldi Farkaslakára is, a falu művelődési házában léptünk fel. De az eddigi öt esztendő legfontosabb útja most következik. A Csíksomlyói passiót a híres búcsú helyszínén, a Kissomlyó és a Nagysomlyó közötti nyeregben mutatjuk be augusztus 18-án, az államalapítás ünnepe alkalmából.
– Nagy-Románia kikiáltásának a századik évfordulóján ez merész vállalás.
– Azt mondták a szervezők, ha eltitkoljuk az előadást, lesz tízezer néző, ha meghirdetjük, akkor ötvenezer, de csalódni fognak, ha hetvenezernél kevesebben jönnek el. Természetesen külföldre rendszeresen utazunk, magyar nyelvterületen kívülre is. Például Oroszországba, ahol most a világ színjátszásának a csúcsát művelik. Két év múlva megyünk a Nemzetközi Színházi Olimpiára Szentpétervárra. Az eseményre eddig a beregszászi társulat jutott ki egyedüli magyar színházként 2001-ben, Csokonai Dorottyájával a rendezésemben.
– Ez az olimpia valamiféle verseny?
– Nem. Hatalmas – Moszkvában például két hónapos – fesztivál lesz, megszámlálhatatlan társulat szereplésével. Legutóbb Indiában, azelőtt Wrocławban tartották. Én szeretném Magyarországra hozni. Először azonban ki kell jutnunk Szentpétervárra, s ott jól kell szerepelnünk, hogy komolyan vegyenek, utána pedig lobbizhatunk az első színházi olimpiánkért. Ebben segíthetne még néhány jó magyar rendező, akit elismernek a nagyvilágban. Nagy terv, de megvalósítható.
– Apropó, Oroszország, a közelmúltban Puskin-díjjal tüntették ki az orosz irodalom és kultúra népszerűsítéséért.
– Megtisztelő volt ez a figyelem, mert ha belegondolok, valóban sok orosz rendező és mű magyarországi bemutatásában volt részem korábban is, és különösen igaz ez az elmúlt öt év MITEM-kínálatára. A kijevi tanulmányaim miatt is a kapcsolatrendszerem egy jó része ideköt, és ezt örömmel használom fel arra, hogy idecsábítsam ennek a hatalmas kultúrájú országnak a legjobbjait. Szergej Lavrov külügyminiszter adta át a kitüntetést, a fogadáson Vlagyimir Putyin személyesen gratulált. De fontos, hogy az ottani POSZT, az Arany Maszk versenyprogramjába válogatott szentpétervári Bűn és bűnhődés-rendezésemet is díjazták.
– A Nemzetinek szintén van saját fesztiválja, az éppen zajló, a beszélgetésünk elején már említett MITEM, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó.
– Ez a negyedik pillér, a fesztivál.
– Nyilván nem véletlen a névválasztás…
– Ragaszkodtam Madáchhoz, hogy mindenütt megtanulják a nevét. Most például 14 országból érkeztek társulatok hozzánk. Egyébként október közepén mutatjuk be Az ember tragédiáját, már dolgozom a szövegen. Ilyen méretű színházi fesztivál még sosem volt Magyarországon, 27 előadás három hét alatt.
– A Madách nevét viselő eseményhez hasonlóan fontos, amit a nem hivatásos együttesek felkarolása érdekében tesz a Nemzeti.
– Az az események halmaza elnevezésű ötödik pillér. Vannak köztük saját szervezések és befogadottak egyaránt. Mint például a fogyatékkal élők világnapja, a roma holokausztra emlékezés, Az év sportolója gálaműsor vagy a Versünnep döntője. Egyébként megszavaltattuk a sportolókat is, Vers a bajnoktól címmel. S idetartozik még a Pajtaszínház programunk. Több mint hetven amatőr csoportot támogatunk, mentoráljuk őket. Ők két napon keresztül nálunk ünneplik a magyar kultúra napját, ilyenkor vagy ezren zsongják tele a színház tereit. Hadd említsem meg: komolyan tervbe vettem, amit Debrecenben már sikerült megvalósítani, hogy filmeket, tévéfilmeket forgatunk a színtársulattal. Öt év után megpróbáljuk a Nemzetiben is. Orbán János Dénessel keressük a forgatókönyvírókat, akik megalkotnának egy Rákóczi-történetet, illetve egy harmincrészes, Mátyás királyról szóló sorozatot. Persze szeretném, ha a Nemzeti színészei is szerepelhetnének a filmekben.
– Ha jó számoljuk, most a hatodik pillér következik. Ez vélhetőleg a színészképzés…
– Talált. Ezt a Kaposvári Egyetemmel karöltve valósítjuk meg. Most éppen a Cserhalmi-osztály tölti nálunk a gyakorlatát, természetesen Cserhalmi György személyes részvételével. És van egy újdonságom is: elvi megállapodást kötöttünk a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával, hogy a Kaposvári Egyetem kihelyezett képzést indítson odaát.
– Ha már szóba került Kárpátalja, ön beregszászi születésűként és ottani színházalapítóként miként értékeli az ukrán nacionalizmus hullámverését, mit szól a kárpátaljai magyarság megmaradását veszélyeztető új ukrán oktatási törvényhez, a nyelvhasználati törvény eltörléséhez vagy az előkészítés alatt álló zászlótörvényhez, amely tiltaná más nemzetek jelképeinek a használatát?
– Fájó ezekről hallani. A MITEM-re két ukrán társulatot hívtunk meg, minket pedig Ivano-Frankivszkben látnak vendégül, nem szabad megszakítani ezeket a kapcsolatokat. Folyamatos dialógust folytatok, néha monológot mondok ukrán színházi szakembereknek. Hergelt, mesterségesen gerjesztett konfliktusok ezek, amelyek sehová sem vezetnek. Én is megkaptam a katonai behívómat, színész-rendező fiam pedig kétszer is, Donyeckbe küldtek volna harcolni. Hát mit mondjak? Valakik nagyon szégyellik majd magukat, amikor a történelem ítélőszéke elé állnak. Ha egyáltalán megértik, mekkora gazemberségeket követtek el.
– Ilyen körülmények között osztályt indítani Beregszászon nem kis vállalkozás.
– Megerősödött bennem a „csak azért is” érzés. Két esztendővel ezelőtt egy napra tettem egy ukrán és egy orosz társulat előadását a MITEM-en. Ez volt az én üzenetem. Ráadásul egy légtérben kellett tartózkodniuk. Most azon igyekszem, hogy jövőre eljöjjön az Ukrán Nemzeti Színház. A nacionalizmus legjobb ellenszere az együttműködés.
NÉVJEGY
54 éves, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező
Nagymuzsalyon nőtt fel, ahol édesapja a középiskola igazgatója, tanár édesanyja a gyermek-színjátszókör vezetőjeként tevékenykedett
Az Ungvári Állami Egyetemen szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát 1985-ben. Két évet tanított Nagymuzsalyon, majd jelentkezett a Kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol 1992-ben diplomázott
1993-ban létrehozta a beregszászi Illyés Gyula színházat, a társulat 12 tagja a kijevi egyetem és a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola együttműködésében végezte tanulmányait, Kazimir Károly és az alapító irányításával
A 2000-es évek elejétől egyre gyakrabban rendezett Magyarországon; 2004 és 2005 között a Magyar Állami Operaház vezető rendezője, 2006 januárjától a debreceni Csokonai Színház művészeti vezetője, 2007-től igazgatója lett
2008-ban a Magyar Teátrumi Társaság egyik megalapítója, a szervezet vezetője
2013. július 1-jétől a Nemzeti Színház igazgatója
Kezdeményezésére jött létre 2014-ben a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, melynek a Nemzeti Színház ad otthont
A Kaposvári Egyetem címzetes egyetemi tanára 2011-től, az ott működő Színművészeti Intézet igazgatója 2012-től
Nős, első házasságából két, a másodikból négy gyermeke született
