Vasárnap több hiedelmünktől is el kellett búcsúznunk. Korábban úgy véltük, hogy Budapest dönti el a választást. Most kiderült: a nagyobb részvétel fő oka a kisvárosokban és a falvakban élők fokozottabb aktivitása volt. Egy másik hiedelem szerint a jobb részvételi arány mindig az ellenzéknek kedvez. Ez általában igaz is, hiszen ha a szavazók többsége elégedetlen a helyzetével, tiltakozó vagy más néven protestvoksot ad le, és ilyenkor jellemzően több állampolgár él szavazati jogával.
A magyar tapasztalat annyiban más, hogy az 1990 utáni időszaknak idáig a legnagyobb részvétel mellett zajló választásán, 2002-ben az első forduló rekordarányát a másodikon még sikerült felülmúlni. Akkor főként a kormánypárti szavazók siettek voksolni, azt remélve, hogy még tudnak fordítani az első „menet” eredményén. Orbán Viktor akkor fogalmazta meg híres mondását: „Mindenki hozzon magával még egy embert!” A kormánypártokat akkor sokan támogatták, de nem elegen.
Az idei megmérettetést más szabályok szerint tartották, ám ugyanezek vonatkoztak már a 2014-es országgyűlési választásra is. Az ellenzéki pártok akkor is és most is latolgatták ugyan a bojkottot, ám végül – szerintünk helyesen – a részvétel mellett döntöttek. Ezzel egyben legitimálták az új szabályokat, amelyek a legerősebb és leginkább egységes tömböt preferálják.
Jelenleg a Fidesz–KDNP-pártszövetség a legerősebb politikai tömb, így a közvélemény-kutatások ismeretében az ellenzék mindent elkövetett, hogy optimalizálja esélyeit.
Fotó: Orbán viktor a választások éjszakáján. Az újabb kétharmad a falvakban és a kisvárosokban dőlt el
Négy éve a balliberális pártok a teljes összefogást választották. Előbb az Együtt és az MSZP lépett szövetségre, majd ez kiegészült Gyurcsány Ferenc DK-jával és több liberális törpepárttal. Végül egy miniszterelnök-jelölt, egy közös lista, és minden választókerületben egy-egy balliberális induló állt szemben a Jobbik, az LMP és a kormánypártok jelöltjével. Akkor ez a stratégia nem volt sikeres.
Az időközi választások azonban azt is megmutatták, hogy a jelenlegi szabályok mellett az ellenzék is tud nyerni. Igaz, ehhez valamilyen együttműködésre, elcsépelt szóval összefogásra van szükség. 2014 után ennek a kooperációnak a formáját kezdték el keresni az ellenzéki pártok, immáron felmelegítve Karácsony Gergely 2011-es „technikai koalíció” ötletét. Az akkor még LMP-s politikus a Jobbikot is bevonta volna az ellenzéki együttműködésbe, igaz, csak a kétharmados törvények módosítása végett.
Az ellenzék tehát a 2014-es bukásból azt a következtetést vonta le, hogy ha a teljes összefogás nem vezet sikerre, akkor más utat kell keresniük. A „borzalmas tagság” és a szimpatizánsok azonban leragadtak az összefogás gondolatánál, és négy évig ennek szellemében hajtották maguk előtt a balliberális pártokat.
Ezt a kettősséget utóbbiak a „saját” oldalukon belül sem tudták feloldani, ráadásul a fővárosi liberális értelmiség egyre csak sürgette a Jobbikkal való együttműködést. Kockás papíron ugyanis a baloldal és Vonáék egy-egy millió szavazója már kiteszi a Fidesz kétmillió voksolóját, s ha az egyesült ellenzéknek kedvez a protest – így az okoskodás –, akkor biztosan megnyerik a választást.
Ehhez azonban a balliberális oldalon belül is tisztázni kellett volna az erőviszonyokat, amire a legjobb megoldásként az előválasztás szolgált volna. Az USA-ban és Franciaországban ez régóta és sikeresen működik. Igaz, ott az egy párthoz vagy oldalhoz tartozó politikusokban van annyi bizalom egymás iránt, hogy a riválisaikról is elhiggyék: betartják a szabályokat.
Fotó: Ellenzéki miniszterelnök-jelölti vita a kampányban. Leszerepeltek
Nyugaton ráadásul az eredményt is elfogadják, és nem taktikáznak túl sokat. A magyar ellenzék pártjai már 2013 nyarán is csak egymás rovására tudtak pozíciót építeni, és ez a 2018-as választás előtt sem volt másként. Az MSZP meg akarta őrizni (ellenzéki és baloldali) vezető szerepét, míg a DK meg akarta közelíteni a szocialisták mandátumszámát. A kettő egyszerre nem megy.
A mikropártok közül az Együtt által javasolt Új Pólus fantázianevű választási formáció feloldotta volna a többi ökopárt identitását, nem csoda, ha nem lelkesedtek ezért valami nagyon. Az LMP sokáig tudta tartani a két tömb közötti helyzetét, ám Schiffer András távozásával és Hadházy Ákos megjelenésével a balliberális oldalhoz és a Jobbikhoz való közeledést támogatók hangja is felerősödött.
Vonáék naivan besétáltak a G-nap után politikai bosszút forraló oligarcha karjaiba, amit minimum a piaci árnál kedvezőbben átengedett 1100 plakáthely esete szemléltet. A magát XXI. századi pártként hirdető Jobbik veszte az a XX. századi politikai közhely lett, miszerint egy pártnak „saját” média kell. Vonáék ezért a „saját” médiáért politikailag eladták magukat, így odalett a korrupciómentesség látszata és az elszámoltatás igényének a komolysága.
A választást végül az újkori népvándorlás kérdése döntötte el, amelyet kezdetben csak a balliberális pártok neveztek álproblémának, majd a Jobbik is. A Fidesz viszont már a 2015. januári párizsi merényletek óta a migráció veszélyeire hívja fel a figyelmet, és a 2016. októberi népszavazáson ebben a kérdésben 3,3 millió szavazó támogatására számíthatott.
A kormánypárt azért is tartotta végig a bevándorlást kampánya középpontjában, mert ettől remélt további támogatókat. Ez végül helyes döntésnek bizonyult. Az ellenzék a 2010–14 közötti demokráciaféltés után átváltott a „korrupció, egészségügy, oktatás” hármasára, ám a baloldal ebben a kérdésben 2002–10 közötti rossz kormányzása miatt volt hiteltelen, míg a Jobbik szakpolitikai témákban tapasztalatlannak, a korrupció kérdésében pedig – az oligarcha támogatása által – érintettnek tűnt.
Vona pártja a néppártosodással, az LMP a visszalépésekkel belesimult a bukott baloldal és a Soros-hálózat kommunikációjába, így a választás fő kérdésében hiteltelenné váltak. A szavazók nem akartak fejjel a sötétbe ugrani.
