„A jóisten megadta az elégtételt”

– Mintegy húszezren zarándokoltak el vértanú testvére boldoggá avatására május elején. Kárpótló jóvátételt érzett? 

– Nagyon elérzékenyültem, pontosabban: boldogan elérzékenyültem János boldoggá avatásakor a szombathelyi Emlékmű-dombon. A Jóisten ezzel megadta az elégtételt. 

– Ezen a ceremónián Brenner János naplójából olvastak fel diákok. Írott formában is maradt hátra hagyaték? 

– Testvérem derűs, szeretetteli személyiség volt, s alapos lelkipásztorként ismertem, naplót vezetett. Felnéztem rá, mert több nyelven beszélő, intelligens ember volt. Külön kiemelendő, hogy kitűnően tudott bánni a fiatalokkal, az ifjúsággal. Ez volt a fő bűne a kommunisták szemében. Emlékezzünk csak vissza! 1956-ban a fiatalok lázadtak először. Noha a pártösszejöveteleken elhatározták, mit kell tenni, hogy az egyház ne tudjon hatással lenni a fiatalokra. Miután János jól tudott bánni velük, ellenség lett a kommunisták szemében. Ezért ölték meg harminckét késszúrással, továbbá a koponyája szétverésével. Élete azt példázza: nem pusztán kiállt a hivatásáért, hanem áldozatot is hozott az egyházáért. 

– Miként foglalná össze szellemi hagyatékát? 

– Felelősségtudat, „buzgóság” és odaadás a hitben, a munkában, félelem nélkül élni és hinni, valamint az ifjúsággal való törődés. Úgy vélem, példakép lett belőle.

– Visszaugorván az időbe, hogyhogy az „egész családdal”, vagyis mindkét testvérével együtt a papi hivatást választották? 

– Erős volt a családi háttér, mind anyai, mind pedig apai részről éreztük a támogatást. Egyébként a legidősebb testvérem, László gyerekkora óta papnak készült, ő volt a legkomolyabb a családban. Mi ketten Jánossal csak később „kapcsolódtunk” be. 

– Akadt olyan időszak, amikor mindhárom Brenner együtt szolgálta az egyházat? 

– Röviden: László Zircre ment, miután leérettségizett. 1950-ben feloszlatták ott a szerzetesrendet, utána Győrbe került, a szemináriumba. János testvérem az államosítás után állami iskolába járt; „megunta” és ő is elkerült Zircre gimnazistaként, ott érettségizett. Én pedig 1949-ben fejeztem be az általános iskolát. Úgy döntöttem, hogy osztályidegenként pap leszek, és kis szemináriumba jelentkeztem, de az sem tartott sokáig, mert azt két év után „feloszlatták”. Magánúton érettségiztünk a szerzeteseknél – de ezt sokáig hivatalból nem ismerték el. Végül 1952-ben, Győrben mind a hárman összetalálkoztunk, s egy évig ott készülődtünk a szolgálatra. 

– Testvérét a Kádár-korszakban gyilkolták meg. Lehet már pontosan tudni, kik tették? 

– Az elkövetők ugyan meglettek, ám nem büntették meg őket. Ezzel szemben a halálát pontosan meg tudták tervezni a kommunisták. Az a férfi, akit kétszer halálra ítéltek a testvérem meggyilkolásának a vádjával, embereket csempészett át a határon, őt fogták el. Halálra ítélték, majd felmentették és rehabilitálták. Még pénzt is kapott: 15 ezer forintot. Ezt követően kilenc évig nem volt meg a gyilkos. Ezután elővették azt a fiút, aki a gyilkosság estéjén elcsalta Jánost a plébániáról. Nem akarta aláírni az ellene megfogalmazott vádat, de azt mondták neki, hogy vagy aláírod, vagy kiugrasz az ablakon. Ez az ember hét évet ült a börtönben. Annyira megijedt, hogy a szabadulása után sem merte elárulni, ki bujtotta fel.  

– Mit tud a többi egyházi vértanúról? 

– Nézze, sok mindent 1989-ig titkoltak az állami hatóságok, annyit azonban tudok, hogy akkor, amikor a testvéremet meggyilkolták, öt papot öltek meg. Mármint ugyanabban az évben. A megfélemlítés volt a lényeg, hogy a papok ne szolgálják az egyházat. 

– Önt és a családját is meghurcolták? Hogyan élték túl a szocializmus negyven évét? 

– Természetesen magam is megjártam a Gyorskocsi utcát 1956-ban, miután a Mindszenty-beszédből, a Szentatya felszólalásából és a budapesti „kispapok” által készített naplóból készült egy „dolgozat”, amelyet sokszorosítottak, s részt vettem a terjesztésben. A testvérem meggyilkolása kapcsán indított perben és azt követően pedig azt sem tudtam, tanú vagyok-e vagy vádlott. Amikor megkapták a szüleim a gyásztáviratot, némán ültek – hosszú ideig. Sohasem tudták feldolgozni a történteket. És azt sem, hogy a gyilkosságról évtizedekig nem lehetett beszélni. Még az egyházban sem! Ráadásul János temetését civil ruhás ÁVO-sok is felügyelték; hiába akarták elküldeni a gyászolókat, mindenki csendben várt…

– Személyes egyházi karrierjére miként hatott a „Brenner név”?

– Harminc év lett abból, hogy ideiglenesen a szombathelyi szalézi plébániára helyeztek káplánnak. Plébániát nem kaptam. Ugyanígy járt a bátyám: Gyalókán volt egy 160 fős faluban, ahol szintén nem volt plébánia. A rendszerváltás után kineveztek Táplánszentkereszten plébánosnak, az hat évig tartott. Majd Szombathely külvárosába kerültem, a püspök kinevezett helynöknek, az tizenöt évig tartott. Hetvenöt éves koromban nyugdíjba küldtek, jelenleg Veszprémben vagyok spirituális. 

– Árulja el: milyen hosszú procedúra a boldoggá avatás? 

– A boldoggá avatás lehetősége 1999-ben merült fel, s nem volt egyszerű folyamat. Engedélyt kellett kérni Rómából. Nagyon „bezavartak” a rendőrségi kihallgatások, dokumentumok, ugyanis azok nem valós dolgok voltak. Attól kezdve országon belül és kívül is terjesztettem János hírét.

– Más téma, de aktuális: mi az oka annak, hogy kevesen választják a papi hivatást? Egyesek szerint nem pusztán népszerűtlen a katolikus egyház, hanem válságban is van! 

– Félreértés, hogy az egyházban krízis van: válság az emberek között van! A paphiány igaz: azért is imádkozni kell, hogy többen legyünk. A katolikus egyház pedig nem a népszerűségre törekszik. Miként túlélte a nemzetiszocializmust, a kommunizmust, a liberálisok támadását is túléli. 

– Mai társadalmunkban mindenki az üzeneteket keresi. Ebből a megközelítésből hogyan tekintsünk a pünkösdre? 

– Sem üzeneteket, sem aktualitásokat nem kell keresni! Pünkösd ugyanis – nagyon-nagyon régóta – mindannyiunk számára a Szentlélek kiáradásának az ünnepe. A Szentlélek pedig az egyetlen hatalom, amely irányít.

A VÉRTANÚ PAP ÉLETE 

Brenner János 1931-ben, Szombathelyen született, a háromgyermekes család második fiúgyermekeként. Mindhárom fiúból pap lett. 1955-ben pappá szentelték, káplánként Rábakethelyre küldték. Buzgó lelkipásztori munkáját nem jó szemmel nézték azok, akik az 1956-os forradalom leverése után legfőbb ellenségeiket az egyház papjaiban látták. Máig sem tisztázott körülmények között 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjszaka kicsalták a plébániáról. A templomban nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérőjével, aki kihívta a plébániáról, a dombtetőn keresztül vezető gyalogúton elindult Zsida község felé. A két falu között megtámadták, s kegyetlen brutalitással, 32 késszúrással megölték.