– Éppen tíz éve, 2008-ban tört ki a gazdasági válság, amely a hazai építőipart is hosszú évekre visszavetette. Hogyan élte túl ezt az időszakot a DDC, mit csinált másként a krízis elmúltával, mint előtte?
– 2008 nekünk és a magyar cementiparnak még csúcsév volt, eladásaink meghaladták a 2,3 millió tonnát, a teljes belföldi forgalom pedig jóval négymillió fölött volt. A válság mélyén, 2012-ben azonban egymillió tonnásra csökkent a gyártásunk, és csak a boszniai leányvállalatunktól kapott osztalékkal tudtuk megőrizni a nyereségességünket. A rossz piaci helyzethez alkalmazkodva átalakítottuk a szervezetünket, automatizáltunk, a nyugdíjba vonuló kollégákat lehetőség szerint már nem pótoltuk, a szenet, a petrolkokszot elkezdtük kiváltani hulladékból származó tüzelőanyagokkal. Ez nemcsak költségcsökkentést jelentett, hanem szemléletváltást is, és a helyzet jobbra fordultával már nem tértünk vissza a régi működésünkhöz.
– Most is nagy növekedést él át az építőipar, de vajon más-e ez, mint a krízis előtti felfutás?
– A mostani konjunktúra szerkezetében és volumenében is más, mint a 2000-es évek eleji. A hazai cementfelhasználás tavaly hárommillió tonnát tett ki, ebből 1,3 millió importból származott. Az idén 5-7 százalékos növekedésre számítunk, de nem várható, hogy az építőipari bővülés mostani csúcspontján elérjük a 2008-as szintet. Akkor a lakáscélú és nem lakáscélú magasépítések, valamint az infrastruktúra-beruházások kiegyensúlyozottabban tették ki együtt a teljes termelést, ma viszont túlsúlyba kerültek az uniós projektek és az infrastrukturális fejlesztések, ezek húzzák az ágazatot. Ha azt akarjuk, hogy ez a termelési volumen megmaradjon, tartósan szükség lesz az uniós forrásokra és az állami beruházásokra, illetve olyan ösztönző lépésekre, mint a lakásépítéseknek hosszú idő után újra lendületet adó CSOK vagy a kedvezményes áfa.
– Miért van szükség a Váci Cementgyárban a napokban üzembe helyezendő beruházásra, és miért most valósították meg azt a környezetvédelmi fejlesztést, amelyet a beremendi üzemükben már 2008-ban megtettek?
– A beremendi fejlesztésbe nagyon jókor, két évvel a válság kirobbanása előtt vágtunk bele, így annak megvalósítását már nem akasztotta meg a hirtelen ránk köszöntött recesszió. A súlyos termelés-visszaesés miatt azonban a váci korszerűsítéshez hosszú évekig nem voltak meg a gazdasági feltételek. Meg kellett várni, hogy újra tartós növekedési pályára álljon a hazai cementipar, és így a hétmilliárd forintos beruházás reális időn belül megtérülhessen.
– Miért valósítanak meg egy olyan környezetvédelmi fejlesztést, amely sokkal alacsonyabb szintű porkibocsátást eredményez, mint amit a mostani vagy a néhány éven belül várható szabályok előírnak a cégnek?
– Mi olyan tevékenységet folytatunk, amely nagy környezetterheléssel jár. Ezért nekünk attól függetlenül is a legkisebb porkibocsátásra kell törekednünk, hogy egyébként mekkora szintet engednek meg az előírások. Vác egykor a cementgyártás miatt a „piszkos tizenkettő” város egyike volt. A termelés kezdetekor évente húszezer tonna cementpor szennyezte a környező településeket. Ez 1992 óta már csak kétszáz tonna, és a most üzembe álló, a létező legkorszerűbb technológiának számító beruházás nyomán évi húszra mérséklődik, amivel minimálisra csökken a környék porszennyezése.
– A váci befektetésnek meg is kell térülnie, attól pedig önmagában nem fog, ha kisebb lesz a szennyezés. Mi az, amitől ez pénzügyileg is megéri a DDC-nek?
– Az elektrofiltert kiváltó zsákos szűréssel nemcsak a kiporzások szűnnek meg, hanem az áramfelhasználásunk is csökken. Ezenfelül a hulladékból származó tüzelőanyagok arányát 30-ról 60 százalék fölé tudjuk növelni, s ezzel nemcsak a kiadásainkat, hanem a szén-dioxid-kibocsátásunkat is mérsékeljük. Így ugyanis kevesebb szenet és olajfinomítói mellékterméket, petrolkokszot, tehát importból származó fosszilis tüzelőanyagot használunk.
– A Beremendi Cementgyárban már 80 százalék feletti ez az arány. Miért tud ennél kevesebbet az új váci berendezés?
– Az új kemence akár 100 százalékban is működtethető hulladékból származó másodlagos tüzelőanyaggal, tulajdonosainknak Németországban már üzemelnek is ilyen cementgyáraik. Az arány növeléséhez Vácon még további, a hulladékégetést segítő kiszolgálóberendezések kellenek. Az ehhez szükséges 1,5 milliárd forintos beruházást terveink szerint 2019-ben tudjuk megvalósítani.
– Az építőanyag-gyártás nemcsak az „elején” jelent környezetterhelést, hanem a „végén” is, hiszen az épületek bontásából származó anyagoknak, köztük a betonnak csak elenyésző hányadát hasznosítják újra. Mi kellene ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon?
– A beton azon építőanyagok egyike, amelyek a leginkább újrahasznosíthatók. Valamilyen módon lényegében minden bontott betont fel lehetne használni az építkezéseken. Ezzel például elvileg az évente kibányászott kavicsmennyiség 20 százalékát lehetne kiváltani. Ma azonban az újrahasznosított beton költsége duplája az újénak. Ahhoz a szabályozáson kell változtatni, hogy az építkezéseken növekedjen a bontásból származó anyagok használatának aránya. Ezt meg lehet tenni kötelezően előírt mennyiséggel, vagy a bontott építőanyagok lerakásának megdrágításával.
– Az építőipar ma a szakemberhiány által leginkább sújtott területek egyike. Igaz ez a cementgyártásra is? A DDC hogyan oldja meg az utánpótlást?
– Mi sem vagyunk kivételek, ezért az egyetemi együttműködések, gyakornoki programok mellett már az általános iskolákban is igyekszünk meggyőzni a szülőket és a gyerekeket arról, hogy a nekünk szükséges szakirányokat válasszák akár szakmunkásként, akár mérnökként. Emellett ösztöndíjprogramunk keretében Vác és Beremend környékén évente negyven-negyven tehetséges általános és középiskolás diák tanulmányait támogatjuk. Magyarországon az is gondot jelent, hogy a cementgyártást sehol sem oktatják, az ehhez kapcsolódó tananyagok elavultak, az oktatók sem ismerik a legmodernebb technológiákat, így arra is szükség van, hogy ezt a tudást bevigyük a felsőoktatásba. Számunkra nem csak az a fontos, hogy biztosítsuk a saját utánpótlásunkat. Az oktatás támogatásával azt is szeretnénk elérni, hogy a működésünket befolyásoló területeken, ágazatokban is dolgozzanak olyanok, akik ismerik a cement- és betonipart.
– Tíz év után most köszönt le a Magyar Cement-, Beton- és Mészipari Szövetség (CeMBeton) elnöki posztjáról. Mi változott az elmúlt évtizedben a szövetségben és az ágazat megítélésében?
– Amellett, hogy az egykori Cementipari Szövetség a beton- és a mészipar cégeit is képviselő, jóval nagyobb taglétszámú és gazdasági súlyú érdekvédelmi szervezetté vált, a beton megítélése is változott a hazai tervezők, építtetők és kivitelezők körében. Idehaza szintén sikerült elfogadtatni, hogy a betonból létre lehet hozni jó és korszerű épületeket. Egyre több az előre vagy helyben gyártott betonelemekből készülő olyan építmény, amely már hírből sem emlékeztet a régi panelekre. Ehhez az építéstechnológia fejlődésére is szükség volt, hiszen például a ma alkalmazott hőszigetelő rendszerek mellett a beton hőtároló képessége felértékelődött.
– Mi az, ami lendületet adhat a hazai betonfelhasználásnak?
– Két kiaknázatlan területet látok Magyarországon. Az egyik a magánház-, a másik pedig az útépítés. A magasépítésben egyelőre főleg a nagyobb létesítményeknél terjed ennek az anyagnak a felhasználása, de technológiai szempontból semmi akadálya annak, hogy ez a magánházaknál is divattá váljon. Ehhez az kell, hogy a megrendelők megbarátkozzanak a beton adta új lehetőségekkel, a kivitelezők pedig képesek legyenek ezt megvalósítani. Az útépítésekben is nagy potenciál van, hiszen szakmailag nyilvánvaló, hogy a legnagyobb terhelésű utakat érdemesebb lenne betonból megépíteni, mert így ugyanazért az árért minimális karbantartás mellett, felújítás nélkül 35 évig használható pályákat hozhatnánk létre. Az M0-s betonból készült szakasza már itthon is bizonyított, és remélem, hogy a többi részének a felújítása mellett az M1-esen is hamarosan lehetőség nyílik a betonpálya alkalmazására.
NÉVJEGY
Hatvanéves, két gyermeke van
Végzettség: gépészmérnök, MBA-diploma
KEDVENCEK
Film » Száll a kakukk fészkére
Zene » a 70-es évek progresszív rockzenéje
Hobbi » motorozás, olvasás
