– Hogyan került Írországba?
– A 2000-es években vágtam bele itthon a fogászati turizmusba. Több nyugati országból érkeztek a pácienseink, de fokozatosan egyre inkább az angol–ír piac vált számunkra meghatározóvá, majd ezen belül is Írország lett az elsődleges célpontunk. Ott mindössze egy bőrönddel kezdtük orvos üzlettársaimmal, s kemény munkával néhány év alatt létrehoztuk az ország legnagyobb fogászati magánklinikáját.
– Hogy sikerült ezt elérniük?
– Szívvel-lélekkel tettük a dolgunkat, folyamatosan magas minőségű szolgáltatást nyújtottunk, belátható időn belül, megfizethető áron. Négy év után elértük, hogy kilenc fogorvosi széken heti hét napban dolgoztunk, hatvanhárom munkatárssal, köztük tizenhat fogorvos kollégával. Több mint tizennyolcezer embert láttunk el hat esztendő alatt. Megnyitottuk digitális fogtechnikai laboratóriumunkat, amely egy kutatás-fejlesztési központtá fejlődött. Számos díjat nyertünk, teljesítményünkért pedig miniszteri dicséretben is részesültünk. Írország egyik leggyorsabban fejlődő vállalkozásává váltunk.
– Adja magát a kérdés: ilyen sikerek után miért jön haza?
– Mert sohasem akartam végleg kint maradni, az mégiscsak Írország, én pedig budapesti gyerek vagyok. Számtalan olyan terület van ma Magyarországon – gasztronómia, turizmus, kultúra–, amely rendkívül izgalmas, és üzletemberként, magyar hazafiként is látom bennük a jövőt. Meg kell mutatnunk ezt az országot, mégpedig az erősségeinkre építve. Egyszerű, jól érthető szimbólumokra van szükség, amelyeket a világ azonosíthat velünk. Ezek ma nincsenek meg.
– Jól tippelek, ha azt mondom, nem az egészségüggyel akar itthon foglalkozni?
– Az egészségügy életem elmúlt húsz évének szerves része volt. Egyelőre más területen szolgálnám a hazámat. Egyik szenvedélyem a pálinka, amely például nem egyszerűen hungarikum, hanem egy csoda, hiszen gyümölcsből készül, amely maga az élet esszenciája. Ezért össze sem hasonlítható más tömény italokkal, ám külföldön mégsem ismerik az emberek.
– Viszont itthon másról sem hallani, mint a pálinka nemzetközi megismertetésének a terveiről. Nem működik a dolog?
– Írországban, Nagy-Britanniában biztosan nem. És addig felesleges is sok pénzt marketingre költeni, amíg nem világos a külföldiek számára, hogy mi is az a pálinka.
– Milyen tervei vannak vele? Tudjuk, hogy például a „pálinkás cégek” között sincs teljes egyetértés. Miként lehet ezen felülemelkedni?
– Úgy, hogy ez a siker egyetlen útja. Ez lesz a legnagyobb kihívás, hiszen meg kell győznöm őket arról, hogy működjenek együtt a közös eredmények érdekében. És ehhez nem egységes formájú palackokra van szükség, mert a palackozás is az önkifejezés módja. De az egységesen kétnyelvű, magyar-angol feliratozás már elengedhetetlen. Tudatnunk kell a külföldivel, hogy mit is iszik, ez a minimum. A korszerű és kétnyelvű online megjelenés ugyanilyen fontos. Ezek után – esetleg a borosszakmával közösen – kell meggyőzni a kormányzatot arról, hogy a terület érdemes a kiemelt támogatásra. A szállás- és vendéglátói kapacitások tudatos fejlesztésével egy országos pálinkautat is létre kell hozni, életre keltve a pálinkaturizmust. Ezen keresztül lehet a külföldi gasztronómiai újságíróknak, nagykereskedőknek és döntéshozóknak bemutatni a pálinkát, valódi élménybe ágyazva azt. Ezek után érdemes és lehet egy adott piacot meghódítani, mert kialakult az ismereten alapuló igény. S ez mind egy pozitív országimázs megalkotásának a része, amivel még nagyon sok a teendő! Senki sem ébred fel ezen a világon úgy: „Még nem ittam pálinkát és nem jártam Magyarországon… hát hogy lehet így élni?!”
– A pálinkán kívül milyen területekben gondolkodik még?
– A másik, mély szenvedélyem Budapest. Elkeserítő látni, hogy egy csoda enyészik el a szemünk előtt. Több emblematikus épület veszett el a háború után a fővárosban, mint a háborúban. Ez döbbenetes! Egy olyan kommunikációs kampányt szeretnék indítani – természetesen megfelelő előkészítés után –, amely lehetővé teszi, hogy a város lakói szembesülhessenek azzal, mit is veszítettünk és veszítünk folyamatosan. Az emberek számára sokkoló módon lehet és kell láthatóvá tenni mindazt, ami a számukra láthatatlan. A várost vissza kell emelni abba a fénybe, amely egyszer az övé volt. Ehhez olyan koncepcióra van szükség, amely már adott, de a döntéshozóknak is meg kell ismerniük.
– Valamilyen konkrét programban is gondolkodik?
– Igen. Jó száz éve a kávéházak városa volt Budapest, több mint ezer (!) egységbe lehetett itt betérni. Persze nem lehet mindegyiket visszaállítani, de néhány nagy múltú üzletnek újra lenne helye a városban.
– Néhány éve nyitott újra a New York Kávéház…
– Így van, ám sajnos nem része a város életének. Én olyan kávéházakban gondolkodom, amelyek az itt élők mindennapjainak is részei lehetnek, nem csupán turistarezervátumok. Van egy elképzelésem arra, miként kellene újraalapítanunk ezeket a mára eltűnt, egykoron nagy hírű kávéházakat. A koncepciómban minden szereplőnek – az önkormányzatoknak, a társasházaknak és az üzemeltetőknek is – megéri majd ebben részt venni. A helyhatóságnak csupán ingatlanvásárlásra kellene költenie, jobban mondva kölcsönöznie a projekt idejére, ehhez az összeghez azonban belátható időn belül ismét hozzájuthat majd. A jogszabályokon keresztül viszont ő garantálja, hogy működni fog a kávéházprojekt. Ahogy azt is kiköti, hogy az általa a jelenlegi tulajdonosoktól piaci áron megvásárolt ingatlan nem adható ki más célra, csak az eredeti kávéházként működtethető. Miután a helyhatóság megvásárolta ezeket az ingatlanokat, azok a társasház tulajdonába kerülnek, azzal a kikötéssel, hogy a jövőben sem értékesíthetők tovább. Az önkormányzat minden adminisztrációs feladatot magára vállal a folyamatban, szakértőket biztosít a hiteles helyreállításhoz, s megtalálja a szakmai befektetőt, aki vállalja, hogy az eredeti tervek alapján újra megépítteti és megbízhatóan üzemelteti a kávéházat.
– És a vállalkozó, az üzemeltető mit kap az elvárásokért cserébe?
– Ha valóban hosszú távra vállalja a feladatot, belátható ideig nem kellene iparűzési adót és egyéb közterheket fizetnie, ilyen feltételekkel pedig hamarabb nyereségessé tehető a vállalkozása. A piaci alapú bérleti díjat az önkormányzatnak fizeti, egészen addig, amíg a helyhatóságnak vissza nem térül az ingatlanvásárlásra fordított összeg. A továbbiakban a tulajdonoshoz, vagyis a társasházhoz folyik be a bérleti díj, jelentősen csökkentve vagy éppen okafogyottá téve a közös költséget a lakók számára. Ez egy olyan furcsa modell, ahol minden érintett jól jár, sőt, érdekelt a rendszer pontos működésében. A város, a lakói és a vendégei pedig visszakapnak egy kis varázslatot. De legalább ilyen jelentős lépés lenne a házmesterrendszer újbóli bevezetése Budapesten. Magyarországon sok sikeres, de szigetszerű kezdeményezés van. Ám rendszerszinten hiányzik a koncepció, a stratégia. Ha nem tudjuk, merre tartunk, nem is jutunk sehová! Az országimázs a hivatásom. Támogatással vagy anélkül, de megteszem, amit meg kell tennem.
NÉVJEGY
40 éves, nőtlen
2005-ben végzett a Szegedi Tudományegyetem nemzetközi és intézményi kommunikáció szakán
2007-ben a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjában szerzett egészségügyi szakmenedzseri képesítést
2010-ben a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetében külügyi szakértőként diplomázott
2005 óta a Sanus Hungaricus Kft ügyvezető igazgatója, 2008-tól az Európai Egészségturisztikai Szövetség kelet-közép-európai regionális vezetője
2011-ben a Semmelweis Egyetem Nemzetközi egészségügyi szolgáltatások projektjét irányította
2017 végéig az írországi Carlow Dental Centre ügyvezető igazgatója és alapító társtulajdonosa volt
Szabadidejében evez, emberi kapcsolatokat épít és ápol, valamint szenvedélyének, Budapestnek él
Borítófotó: Stumpf-Bíró Balázs (Kőhalmi Péter fotója)
