– Mi a legnagyobb kihívás ma a kortárs, kezdő festőművészekkel kapcsolatban? Mi volt más korábban?
– Talán nem más. Örömmel tölt el, ha valaki, akinek nincs önbizalma, mégis belevág és megtanulja az alapokat. Merthogy – és erre a mai napig rácsodálkoznak – a művészeknek van tudása, nem is kicsi. Anatómiáról, formákról, anyagismeretről. Amikor rektor voltam, éppen ezért hívtam el más egyetemek rektorait, hogy nézzék meg, mit tanítunk itt. Egy-egy ilyen körséta után formálódott a szemléletük.
A művészetben nem a tehetség a nagy kunszt, hanem az, hogy ezzel a talentummal élni is tudjon az, aki erre a pályára készül. Nálam ez nem volt kérdés, de többen már egy egyetemet elvégezve fordulnak a művészetek irányába. Azt szoktuk latolgatni, hogy – és bár ez nem az én szakterületem, mégis idevág – ha egy cigányzenét tanuló négy-öt éves gyermek már akkor elsajátítja a „szakma” csínját-bínját, akkor erre vajon rá tud-e épülni az az intellektuális töltet, amellyel ki tudja bontakoztatni a művészetét, tehetségét. A másik irány, amikor valaki intellektuális indíttatásból kezd el a talentumával foglalkozni, és csak később, itt, az egyetemen kapja meg azt a képességbeli ismeretet, amellyel egyáltalán hozzá tud nyúlni egy-egy témához.
– Hogyan érdemes támogatni, mivel lehet segíteni, motiválni őket? Önnek több tankönyve is megjelent. Aki jó művész, még nem biztos, hogy jól át is tudja adni a tudását, ez egy pluszképesség, amely önben megvan.
– Az egyik legjobb módszer, ha eszközöket adunk a tanulók kezébe, megmutatjuk a lehetőségeiket. A tankönyvek egyszerűen éppen azért jöttek létre, mert már sokadjára kellett ugyanazt az anatómiai problematikát – egyes testtájak elemeit, formai tulajdonságait bemutatva – elmagyaráznom a diákjaimnak, ami nagyon fárasztóvá tud válni, az ember téveszteni kezd. Az ötven-hatvan fős anatómia-előadásokra ezért először fénymásolt segédleteket – ezek végül is ábrák voltak kevés szöveggel – készítettem, amelyek aztán év végére egy egész egyetemi jegyzetet adtak ki. Így jött létre egy tankönyv, egy kézikönyv, amely jó kiegészítése a Barcsay Jenő-albumnak, hogy így mondjam, amelyet az ember sajnált arra, hogy az órán lapozgasson, arra vigyázni kellett. A könyvet lefordították románra, oroszra és angolra is. Utóbbi jól jött azoknak az erasmusos diákoknak, akik a reneszánszból kiindult kelet-európai oktatási kultúra miatt jönnek ide. Nyugat-Európában sehol sem tanítják azt a figurális művészetet, amelyet mi itt még visszamentettünk, felismerve, hogy helytelen mindezt teljes mértékben összemosni a II. világháború utáni, az 1950-es éveket idéző politikai propagandával. Ez a korszak a mai fiataloknak olyan, mint nekünk a mohácsi csata. Tiszta történelem. A művészet folyamatosan terem, az, hogy a közönség előtt mi jelenik meg, persze más kérdés.
Visszatérve a kötetre, végre ezt az új tankönyvet lehetett forgatni. Ennek folytatásaként jelent meg aztán három további kötet.
– Akkor a képzőművészetnek a szakmai része tanulható. Viszont ide csak tehetségeket vesznek fel, nem? Honnan tudják, hogy valaki tehetséges?
– Minden művészeti terület tehetségalapú. Valakinek különösen jó a hallása vagy a hangja, jól lát és kever színeket, ügyesen hoz létre formákat. A talentum bennünk van, időről időre hasonló mennyiségben a rendelkezésünkre áll. A művészethez azonban nem elég a tehetség. A szabadságunk abban áll, hogy képesek vagyunk egy általunk elképzelt alkotást létrehozni. Ha ennek még hatása is van és átmegy az üzenet, ez a művészet. Ezt kell megértetni a kortárs, fiatal művészekkel is, hogy az üzenet a fontos. Sokan lázadnak és azért jönnek létre új művészeti irányok, mert valamely hagyomány ellen a kortárs művészek tiltakoznak. Ez nagyon fontos, hiszen a tradíciók sokszor visszafogják a fejlődést. De egy idő után a tiltakozás hasztalan, valami értéket kell létrehozni. Vannak még helyzetek, amelyek gátolják a művészetet: például az nem művészet, ha ellenséget keresünk hozzá. Szerintem sokszor az új médiumok is ellehetetlenítik az alkotás szépségét, gondolok itt az élcsiszolókra, a 3D-nyomtatókra. A gyorsaság elveszi a művészet értékét. Egyszer hat éven át faragtam egy művet Hvar szigetén. A jó húsleves is négy órán át készül, és a hozzáértő össze sem tudja téveszteni azzal, amelyik tizenöt perc alatt főtt meg. A képesség, az, hogy elsajátítunk egy készséget, az adja meg alkotás erejét. Bele kell tennünk a lelkünket. Azt mondjuk: hegedűn játszik, mert már nem okoz neki nehézséget a megfelelő húrokat lefogni. De ezt meg kellett tanulnia a művésznek.
Tanárként éppen az a felelősségünk, hogy a nyers tehetséget az intellektussal és a hagyományokkal szintetizáljuk, s így teremthessünk új értékeket.
– Mi volt az ön számára a legnagyobb elismerés? Mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy van családom és vannak gyermekeim.
– Mit gondol a hazai tehetséggondozásról? Hogyan került kapcsolatba a Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítvánnyal?
– Réthelyi Miklós professzor kért fel még öt éve, hogy legyek kuratóriumi tag, azaz vegyek részt a zsűrizésben és a tehetséggondozásnak abban a formájában, amelyet az alapítvány képvisel. Petri László áldozatos munkája révén ma már a nagyon precíz kiválasztási folyamat egyrészt gördülékenyen zajlik, másrészt pedig nagyon sok diáknak tudtunk segítséget nyújtani ahhoz, hogy megtalálják az útjukat és kellő lehetőségeket kapjanak a fejlődésükhöz. Csak magam már három diákkal dolgozhattam együtt, és ezek az együttműködések lényegében havonta két alkalommal személyes vagy internetes találkozást jelentettek. Ezen túlmenően a beszámolóik értékelését és iránymutatások, szakmai tanácsok megfogalmazását, feladatok kiosztását. A támogatás az, hogy a számukra ismeretlen lehetőségeiket megmutatjuk nekik, hiszen tizenhat évesen még nem mindig látják az útjaikat. Két másik esetben már éppen az egyetemi tanulmányaik utolsó éveiben jártak a támogatottjaim, a közreműködésem ekkor a pályán való elindulás kérdéseiben volt kardinális. Az alapítvány munkájának másik nagyon fontos része a közösségépítés. Az, hogy a különböző tudományterületekről érkezők együtt lehetnek, beszélgethetnek, megismerhetik egymás munkáit. Megtanulják kifejezni magukat, épül az identitásuk, hiszen arról, amiben jók, kell beszélniük egy ahhoz nem értőnek.
Mostani mentoráltam, a Marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum kilencedik osztályos tanulója, Csibi Melinda munkája nagyon értékes. Olyan elkötelezettséggel indult el a művészet irányába, s a munkái olyan erővel közvetítenek üzeneteket, hogy nagy örömmel segítem őt a tanácsaimmal. A rajz és a festészet iránti érdeklődése már öt-hat éves korában megnyilvánult, azóta kitartóan gyakorol, figyeli tanárai, szülei iránymutatását. Fontos, hogy most már bizalommal fordulhat mentorához is.
NÉVJEGY
63 éves, a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) Művészeti Anatómia, Geometria és Rajz Tanszékének a tanszékvezetője 2002 óta, az MKE Doktori Tanácsának az elnöke, az egyetem rektora volt 2005-től nyolc éven át, képzőművész, festőművész, grafikusművész
Nős, három lánygyermeke van, mint mondja, ők a „König sisters”
A Magyar Képzőművészeti Főiskolán végzett, 1982-ben
KEDVENCEK
Film » Ivan Pirjev: A félkegyelmű, Buñuel: Egy szobalány naplója
Könyv » Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek
Zene » bármi, még zenélt is, fuvolán, fagotton, harsonán, majd jött a rock és a jazz korszaka
Hobbi/szabadidő » kertgondozás és kerékpározás
Fotós: Kőhalmi Péter
