A Vendég a háznál című műsor 26 éves, és már a címével is kifejezi azt a szeretetet s tiszteletet, amit a gyermek iránt érez egy édesanya. Mi a műsor alapvető vezérelve?
Arra törekszünk, hogy érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató, gyönyörködtető műsort készítsünk, és ezzel segítsük a családokat a gyermeknevelésben, a família egészséges működtetésében. A gyermek nem a tulajdonunk, nem a reményeink folytatása, beteljesítője. Önálló ember, akinek saját útja van. Szülőként az a feladatunk, hogy segítsük őt a kibontakozásban. Arra kell törekednünk, hogy megismerjük és válaszoljunk a jelzéseire. Persze nevelnünk is kell, ez nem kérdés. Elsősorban azzal, ahogy vele élünk: beszélgetünk, sírunk, nevetünk, aggódunk, szenvedünk vagy épp másoknak segítünk. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a család a gyermek mentális légtere. A kicsinek szerető apára és anyára van szüksége. Ez olyan lételeme, mint a vitamin vagy a jó iskola, a napfényes gyerekszoba, a kiváló felépítésű cipő. Olyan a számára, mint az oxigén. Nem nélkülözheti. Ennek az „oxigénnek” a hiányát túl lehet élni, de maradandó sérülés maradhat utána. Így van ez a család sérüléseivel is. Nagyon komoly terhet jelent a gyereknek.
Négy fiút nevelt fel: egyikük Mohay Bence ismert sportriporter. Hogyan lehet jó értékrendet plántálni a gyermekünkbe?
Azt hiszem, nem a „plántálni” a legjobb szó. A gyerekek kicsi korban átveszik, amit a szüleik meggyőződéssel élnek és mondanak, de felnövekedve a saját hitüket és világlátásukat kell megtalálniuk. A fiaink mindannyian felnőttek. Jó társaság a négy fiú: jó testvérek, becsületes, értelmes, komoly emberek lettek. Szeretik egymást és minket. Követik a hivatásukat, komolyan dolgoznak, tanulnak. Épül az életük. A kérdés persze érthető, műsorkészítés közben is tapasztalom, hogy a szülőket izgatja az értékrend és a hit átadásának a kérdése. A családi meggyőződés mellett a külvilág is sokféle módon hat ránk és gyermekeinkre.
A vallást is idesorolja?
Igen, ugyanakkor sokan a nem vallásos médiumoktól általában elvárják, hogy ne kerüljön a tematikába. Én ezt másképp látom. A Vendég a háznál című műsorban nem vágjuk ki a vallásos, hitéleti utalásokat. Például ha valaki azt mondja, hogy imádkozott a gyermeke egészségéért és Istennek köszöni a létét, vagy hogy a szülei halálakor kezdett hinni az örök életben, akkor ezek benne maradnak egy-egy interjúban, mert szorosan kapcsolódnak az adott tárgyhoz. Korábban ezt nem lehetett volna megtenni, ilyen témák csak a vallási műsorokban jelenhettek meg, a rendszerváltozás előtt persze ott sem. Pedig a transzcendensről való gondolkodás az életünk része, ezért a közszolgálatnak feladata, hogy megfelelő arányban ezzel is foglalkozzon.
Hogyan érdemes ma családról beszélni, amikor annyira óhajtjuk a demográfiai változást?
Fontos megértetnünk a fiatalokkal, hogy a családalapításra is készülni kell, nem csak a továbbtanulásra, nyelvvizsgára. A házastársunk megtalálása és a gyermekszülés olyan emberi történés, amely nem odázható el. Ha ott az igazi, ha a kicsi érkezik, nem lehet későbbre halasztani. Persze a családi élet alakulása nem tervezhető meg olyan mértékben, mint a felsőfokú tanulmányok vagy a karrierpálya, amelyek kedvéért ugyanakkor, ha kell, gyakran halasztunk esküvőt, gyermekvállalást. Ezt a készenlétet a családi életünkben is szükséges vállalni, ami lemondással, áldozathozatallal is járhat, de megéri. Szerintem lehet albérletben is gyermeket vállalni, azután pedig lépésről lépésre felépülhet a család egzisztenciája. Ami fontos, hogy stabil házasságba a legjobb megérkezniük a gyermekeknek. A szülők szeretete, erős szövetsége ad biztonságot a kicsiknek. Arra kell biztatnunk a fiatalokat, hogy vegyék komolyan a szerelmet. Értsék meg, hogy az sokkal több puszta rózsaszín ködnél, testi vonzalomnál. Ne fecséreljék el a teljes önátadás ünnepét átmeneti találkozásokban. Lehet, hogy ez túl komolyan hangzik, de a testi és lelki szerelem komoly dolog. Ezt tudhatja az is, aki megélheti a jó házasságot, és az is, akit valaha kihasználtak, becsaptak, elhagytak a szerelemben.
A fiatalok általában tartanak a családalapítás felelősségétől, esetleg az anyagi nehézségektől.
Néha még a szüleik is féltik őket. Számtalanszor tapasztalom, hogy egy anya, aki huszonkét évesen megszülte a gyermekét, megrémül, ha ez a gyermek huszonöt évesen házasságra adná a fejét. Nem szabad megijesztenünk a fiatalokat. Nem kell félteni őket a családalapítástól. A fiatalok erősek, egészségesek, rugalmasak, okosak és kreatívak. Menni fog nekik. Ráadásul nem értem, hogy miért épp manapság jelent gondot a családalapítás. Nézzük meg az elmúlt száz vagy kétszáz évet. Találunk olyan időszakot, amikor a szociális háló, a családtámogatások rendszere kiterjedtebb, a békeidő adottabb volt, mint éppen most? Én nem találok ilyet. Mégis most születik a legkevesebb gyerek.
Huszonhat éve dolgoznak többek közt ezen is a műsorban. Ez idő alatt nagyon megváltoztak a típusproblémák, amelyekkel foglalkoznak, vagy a gyermek érkezése mindig ugyanazokat a kérdéseket hozza magával egy családban?
Korábban sok egészségügyi téma volt a műsor középpontjában, de ma ezeket az interneten pillanatok alatt kikeresik az anyukák. Most sokkal inkább a családok működése, a lelki, mentális kérdések kerültek fókuszba. Egyre több a sajátos nevelési igényű gyerek. Ezek okai is feszítenek minket, és folyamatosan próbáljuk megmutatni a megoldásokat. A világháló, az okoseszközök robbanásszerűen jelentek meg a családok életében. Természetesen előkerülnek oktatási, óvodaválasztási kérdések is, valamint a pályaválasztás témája, és nagyon sokat foglalkozunk a születéssel. Egyre jobban látjuk, hogy nagyon nem mindegy, miként érkezünk a világba.
A születés kapcsán mik a legfontosabb kérdések?
Kardinális kérdés, hogy a gyermeket mikortól tekintjük gyermeknek. Szeretném, ha tudatosítanánk: a kicsi fogantatása pillanatától kezdve ugyanaz a gyermek, aki kilenc hónap múlva megszületik. Ma már a genetika és a perinatális lélektan tudománya is azt bizonyítja, hogy ami odabent történik a babával, az a felnőttéletére is hatással van. Tehát a közös életünk a kicsivel nem a születéskor kezdődik, hanem a fogantatása napjaiban.
Nagyon szeretném, ha egyre többen megértenék, hogy az abortusz nem megoldás, hanem tragikus esemény, amelynek során kioltjuk egy baba életét, ahelyett, hogy megoldást keresnénk a helyzetünkre. Az abortusz nem könnyít az életünkön: mindig hordozzuk a baba emlékét, aki egykor még velünk volt, de elutasítottuk.
Tavasszal Kaliforniában jártam, éppen akkor, amikor a Csendes-óceán partján élő borjúfókák vemhességüket viselték. Kilométer hosszan lezárták az érintett partszakaszt, hogy a fókaborjak fejlődését és a nőstények nyugalmát a turisták kíváncsi tekintete se zavarhassa meg. Mikor fogunk eljutni odáig, hogy az anyák méhében fejlődő kisbabák is mindannyian megkapják ezt a védelmet? Nemcsak azok, akik kívánt és tervezett gyerekek, hanem alanyi jogon mindegyikük? Vajon mikor érünk el a humánus gondolkodásnak arra a fokára, hogy gyermekeink élethez való joga ne a szülők komfortérzetétől függjön, vagy attól, hogy épp melyik földrész melyik államában fogant meg az életük? Tudom, hogy ezek kényes témák, de ezek a valódi kérdések, és mi értelme dolgozni, ha épp a legfontosabb ügyekben nem keressük a megoldást?
A műsorban tehát ennyire komoly témák is sorra kerülnek. Kik alkotják a fő hallgatótábort?
Közel félmilliós a hallgatóink tábora. Családosak és magányosak is vannak köztük. Vannak, akik azt mondják, hogy amikor szól a műsor, ők is családban érezhetik magukat. Őket is érdekli, hogyan növekednek és nevelkednek a gyerekek. Persze sok kis- és nagymama hallgat minket. De apukák is betelefonálnak, ha érintve érzik magukat, például autóból, autópályáról. Ma, az internet világában – és ezt a Facebook-oldalunkon látható kedvelésekből is tudjuk – sokszor előfordul, hogy az adást más időpontban, tömbösítve hallgatják meg.
A műsorunk fontos eleme, hogy a gyerekek hangja is hallatszik. Nem azért, mert cuki, hanem azért, mert hiszünk abban, hogy a legkisebbek is látják a világot, van róla gondolatuk, amit el tudnak mondani és érdemes meghallgatni. Nagy veszteség, ha nem beszélgetünk a gyerekekkel, mert sok minden kiderülhet róluk, ha elfogadóan figyelünk rájuk, és nagyon fontos kapcsolati tőke a későbbi időkre, amikor nehéz elnyerni a bizalmukat.
A kamaszkorra gondol?
Hat évvel ezelőtt rovatot indítottunk a középiskolások számára. Szerettük volna megmutatni, miről és hogyan beszélgetnek a tizenévesek, ha nem ül közéjük műsorvezető, és ők választhatják ki a témát. Izgalmas kísérlet volt, és több lett belőle, mint gondoltam volna. A Válasz-utak nemcsak egy rovat lett, hanem egyben közösség is fontos tapasztalattal és üzenettel: beszélgetni egy körben ülve, személyesen nagyon jó és fontos. A gyerekek sok mindenről gondolkodnak, de egészen más mindezt szavakba önteni, és még inkább más beszélgetésben vagy akár vitában képviselni. Felelősséget vállalni a szavainkért, elfogadni más véleményét akkor is, ha nem tesszük a magunkévá, és kibírni, hogy a másik nem meggyőzhető. Örülni, ha tágul a látókörünk vagy közös nevezőre jutunk. A hallgatói visszajelzések szerint sokan meglepődnek, hogy a kamaszok ilyen komolyan gondolkodnak. Az a célunk, hogy a szülők és a tanárok lássák ezt. A generációk közti kapcsolat javulni fog, ha nem a félelem mozgatja a szülőket, hogy a gyerek éppen most kanászodik el, hanem megismerhetik egymás gondolatait, érzéseit. Már vannak tanárok, akik osztályfőnöki óra alapjául veszik a felvételeinket, együtt meghallgatják és vitatkoznak róluk. A fiatalok tízen-tizenketten készítik a műsort, szerkesztőtársam Mohácsi Edit. A cím pedig azért Válasz-utak, mert egy kérdésre nemcsak egyetlen helyes válasz létezik, hanem különböző utakon közelíthetjük meg azt.
Névjegy:
53 éves
Házastársa Mohay Tamás néprajzkutató, négy felnőtt fiuk van
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végzett 1986-ban
Kedvencek:
Film » Anne Zohra Berrached: 24 hét
Könyv » Mostanában Kalkuttai Szent Teréz anya gondolatait olvasgatja a legszívesebben
Zene » Mozart, barokk versenyművek, Ludovico Einaudi, Chopin-zongorazene
Hobbi » a kötögetés, amire soha nem ér rá
