Golovin Vlagyimir

Cappuccino
Huszonkét évesen került Magyarországra, huszonhat éve él itt, és aki nézte a női junior kézilabda-válogatott meccseit, tudja: ízig-vérig magyar játékosokat nevel a rábízott fiatalokból. Azt mondja, szakmailag mindent ennek az országnak köszönhet. Mi pedig neki egy világbajnoki aranyat.

– Mennyire lepte meg márciusban a felkérés, hogy vegye át Hajdu János helyét a juniorválogatottnál?

– Maga az aktuális hívás meglepett, de tudtam róla, hogy már korábban is felvetődött a nevem a szövetségnél, így nem ért teljesen váratlanul. Már csak azért sem, mert a válogatott tagjainak a nagy részét ismertem, dolgoztam velük korábban. Ettől függetlenül átgondoltam a döntést. Nekem fontos volt, hogy a klubom és a szövetség között maximális legyen az egyezség, mert nem szívesen hagytam volna félbe a munkát itt, az MTK-nál. Miután ez megtörtént, jó szívvel mondtam igent. 

– Négy hónap volt hátra a hazai világbajnokságig. Nem érezte, hogy csak veszítenivalója van?

– Félsz mindig van, de nem az a típusú ember vagyok, aki megriad a kihívásoktól. Meg amúgy is azt gondolom, hogy aki ilyen, az ne menjen edzőnek. Ismertem a tavaly az oroszok doppingolás miatti kizárása következtében végül harmadikként záró Eb-csapatot, és tudtam, mire képesek a lányok. Reális célként volt megfogalmazva a négy közé jutás. Tudom, hogy más szakember neve is szóba került a szövetségnél, így nagy megtiszteltetés volt, hogy én voltam az első számú választás. Hittem benne, hogy jó eredményt érhetünk el, és tisztában voltam vele, milyen munkára lesz szükség.  

– Nyögvenyelősen indult a vb. Ez törvényszerű egy világbajnok csapatnál?

– Igen. Számtalan nagy torna statisztikája bizonyítja, hogy nem lehet a legmagasabb szinten kezdeni egy sokmérkőzéses viadalt. Az első meccsen mindig nagy a stressz, hazai pályán ráadásul szokatlan felelősséget érezhettek a játékosok. Nekünk az első mérkőzésünk határozottan nehezen alakult. Nyertünk, de utána úgy jöttek be az öltözőbe a lányok, mintha kikaptak volna. Úgy kellett felrázni őket, hogy megértsék: egy világbajnokság első meccsén győztek. Fizikailag is úgy építkeztünk, hogy a második hét hozza a csúcsformát, akkor kell kirobbanóan teljesíteni. A mi fő erősségünk a sebesség volt. Ahogy mentünk előre a vébén, egyre gyorsabban játszottunk, a csapat is egyre jobban érezte ezt, és mindinkább tudott építeni erre a sebességre. 

– Mi kell ahhoz, hogy ez a sebesség a felnőttkorukra is megmaradjon?

– Ez egy nagyon akaratos, céltudatos társaság, amely hajlandó sokat dolgozni. Nem nagyon lehet rájuk rossz szavam. Az biztos, hogy mostantól mindannyiuknak felnőttszinten kell megállni a helyét, de ezzel eddig sem volt gond, hiszen a vébén is sokat profitáltunk abból a tapasztalatból, amit az NB I.-ben szereztek. A lényeg azonban az, hogy egy junior játékostól sosem lehet annyit elvárni, mint egy felnőttől, részfeladatokra viszont kiválóan alkalmas. Ez az együttes egy különösen erős korosztály, többen felnőttszinten is képesek lesznek magas színvonalon megállni a helyüket; egy-egy csapat vagy akár válogatott játékosállományának az optimalizálása viszont a mindenkori szakvezető feladata. Ezek a versenyzők egyénileg gyorsak, ám ahhoz, hogy ez csapatban is kijöjjön, sok munkát kell mögé rakni.

– A csapat kifejezetten erős mentális tartásról tett tanúbizonyságot; például az első számú irányító, Lakatos Rita kiesése meg sem érződött a döntőben. Női kézilabdázóinkat sokszor éri az a kritika, hogy fejben nem elég erősek. Igazságos-e ez?

– Az a helyzet, hogy Magyarországon az eredmény mindent meghatároz. A felnőttválogatottra különösen igaz ez. A junioroknál mégsem lehet ez a legfontosabb, ezért folyamatosan azon voltunk, hogy levegyük a terhet a játékosokról. Persze a meccsekre úgy küldtük őket, hogy kell a győzelem, az adott ellenfél felülmúlása, de ha nem játszottunk jól, nem arra fókuszáltunk. Ugyanakkor a felnőttkor szempontjából nem az a lényeges, hogy ezek a lányok világbajnokok lettek, sokkal inkább az, hogy magas szinten megtanulták kezelni a stresszhelyzetet. Ez a vébé megkoronázta ennek a korosztálynak a fiatalságát, de az is tény, hogy most ki kell lépniük a felnőttvilágba. Én őszintén hiszem, hogy közülük sokan a nagyválogatottnak is hasznára lehetnek a jövőben.    

– Egy korábbi interjúnkban Elek Gábor is kiemelte, hogy Golovin Vlagyimirt mindenképp említsük meg a Fradi fiataljainak a fejlesztése kapcsán. Ennyire fekszik a pedagógusszerep?

– Erre csak azt tudom mondani, hogy könnyű fejleszteni azokat, akik akarnak előrelépni. Emlékszem Nonira (Háfra Noémi – a szerk.), aki nálam, egy Békéscsaba elleni idegenbeli, fontos meccsen kapott először jelentősebb részfeladatot, amelyet aztán kiválóan oldott meg, és ebből tudtunk építkezni. Igen, én voltam, aki bizalmat szavazott neki akkor, de ő volt az, aki a góljaival kihúzott minket a csávából. A nem kész játékosokban az a jó, hogy még formálhatók, a legtöbb intést, tanácsot megkérdőjelezés nélkül fogadják el, és sokkal könnyebb motiválni őket, mint egy idősebbet. Tehát ez a korból fakad. Ugyanakkor természetesen hálásak vagyunk a Ferencvárosnak, hogy ilyen képességű játékosokat bíznak ránk felnőttpályafutásuk elején, és igyekszünk az egész magyar kézilabdázás javára fordítani ezt a kapcsolatot.

– Elek Gábor mellett másodedző volt, de más trénerekkel is ilyen jó a kapcsolata? Befogadta a magyar szakma? 

– Bár kézilabdázó voltam, de edzőnek én sem születtem. Ez a tanult szakmám. És tekintve, hogy huszonkét éves korom óta itt élek, szakmailag szinte mindent ennek az országnak köszönhetek. Remek edzőim voltak, itt végeztem el az iskolát, és úgy érzem, a Ferencvárosnál töltött időszak az egész pályafutásomat meghatározta. A helyzet tehát az, hogy szakmailag teljesen magyarnak érzem magam, és nem hiszem, hogy kilógnék a sorból.   

– Mi tartotta Magyarországon a játékos-pályafutása után? 

– Elsősorban nyilván a személyes kapcsolatok, ezenkívül a kézilabdaedzői pálya. Próbálkoztam több mindennel a kézilabdázás után, mégis a csarnokban érzem a legjobban magam. Ehhez van érzékem, ehhez értek a leginkább. És talán az eredményeimen is látszik ez.

 

NÉVJEGY 

48 éves, egy lánygyermeke van. Párjával, Alena Abramoviccsal az év végére várják a fiukat 

Kézilabdaedző. Klubja, az MTK Budapest mellett irányította a juniorválogatottat

KEDVENCEK

Könyv » Az erős karakterek portréit szereti, amelyekből lehet tanulni

Zene » Depeche Mode, Metallica. De a „lányai” miatt a legtöbbet az éppen trendit hallgatja 

Film » Keresztapa

Hobbi » Régebben horgászott, mára csak a kézilabda maradt

Ezek is érdekelhetnek

További híreink