Szél csapkodta az üres szobák ajtaját, a tetőről néha lezuhant egy cserép, denevérek cikáztak ide-oda. Egy este elemlámpával a kézben a folyosón bóklásztam, így leltem rá egy halom sitt tetején a Barangolások könyvére. Orosz írója volt, Baklanov. Leporoltam, és ahogy lapozgattam, aláhúzott mondatokon akadt meg a szemem: „Az emberek folyton igénybe veszik az időmet, pedig ha jól belegondolunk, az idő része az életünknek, ráadásul a pénzzel ellentétben az időt nem kölcsönveszik, hanem örökre elrabolják. De ezt valahogy senki sem érzi bűnnek, s évezredek óta arcátlanul visszaélnek vele.”
Megfogott, amit olvastam. Először gondoltam végig, hogy ami körülvesz, csak akkor működik jól, ha lényege szerint szolgálja a Nagy Egészet, és a szolgálat helyes ritmusban üzemel. Ha nem, a világ kizökken tengelyéből, és vágtatunk János apokalipszise felé. Abban a romos szállóban ismertem fel, hogy ha jutni akarok valamire, meg kell tanulnom az idő beosztásának a titkát, bár akkor még órám sem volt. Példákat keresve akadtam rá Tolsztoj napirendjére.
Furcsa olvasmány. A gróf mintha nem ismerte volna a sietést, de amikor otthon, a polcon leltároztam a könyveit, rádöbbentem, hogy nem a külső tempó, nem a gyorsaság mondja meg, jutok-e valamire. A nagyszájú Hemingway sűrűn pocskondiázta írótársait, de Tolsztojhoz érve mindig megcsöndesedett. Kőfalként állt elé a gróf hite és kapcsolata a Nagy Egésszel.
Lev Nyikolajevics korán kelt. Hideg vízben mosdott, bevetette ágyát, majd kitakarította a szobáját. Télen fát hozott, begyújtott. Utána rövid séta az erdőben, néha leült egy padra, hogy följegyezze gondolatait.
Kilenckor a szobájában, egyedül reggelizett: kávét és száraz kenyeret, közben átfutotta az újságokat. Két orosz napilapot és a Timest – Jasznaja Poljanában! Közben az állomásról elhozták a postát. Ráírta, melyikre kell válaszolni, és amikor végzett, dolgozni kezdett. Halálos csendet kívánt, a kutyákat is elkergették. Két órakor fejezte be az írást, mikor is harangszó jelezte az ebédet. Ebédje általában egy lágy tojás, nyers paradicsom és sajtos makaróni volt.
Utána a parkban sétált, néha lóháton, előtte pénzt osztott a kéregetőknek. Öt óra felé ért vissza, ivott egy csésze kávét, és újra bezárkózott a dolgozószobájába. A bőrdíványon olvasott, ábrándozott, jegyzetelt.
Hét órakor volt a vacsora, bőségesebb, mint az ebéd. Káposztaleves, rizs- vagy krumpligombóc, édesség, ritkán egy csepp bor nagy pohár vízzel. Vacsora után sakkozgatott valamelyik fiával, zenét hallgatott.
Tíz óra felé teáztak. Tizenegykor Tolsztoj mindenkinek jó éjszakát kívánt és visszavonult. Dolgozószobájában meggyújtotta a gyertyát, elővette noteszét, és mindazt, amit följegyzett napközben, naplójában bővebben kidolgozta. A végén vonalat húzott alá, beírta a következő nap dátumait, a szokásos kezdőbetűkkel: „H. é.” (Ha élek.)
Miután végzett a lelkiismeret-vizsgálattal, átment a másik szobába, levetkőzött, elmélkedett, imádkozott, majd lefeküdt vaságyára, s várta, hogy elaludjék.
Így élt Tolsztoj, de hogyan tempózott Ferenc József? Vagy Mahler, akit ő nevezett ki a bécsi opera élére?
Róluk majd a jövő héten.
