A kicsi kötet borítóján tenger. Színe inkább zöld, mint az a fajta kék, amit egy magamfajta alföldi elvár a mediterrán vizektől. Belül az írónő csupa tarkaság: olyan találkozások szereplőit állította sorba, mint Billie Holiday, Orson Welles, Tenessee Williams vagy a táncos Nurejev.
Nekem az utóbbin akadt meg a szemem, s nem véletlenül. A kamaszévek egyik vérpezsdítő izgalmát jelentette, amikor kiderült, hogy az egyik fiú nővére táncol. Ebben nem találtam semmi rendkívülit, abban viszont nagyon is, hogy a Kemény-lány balettművész lesz, és hogy lássuk, miből is áll ez a művészet, mi, fiúk, tiszteletjeggyel a kezünkben, bebocsátást nyertünk a végzősök vizsgaelőadására.
Kemény Gyuri osztotta ki a jegyeket. Alattam járt az általánosban, de minthogy nővére művész lesz, és ezt az Operaházban fogja a mi jelenlétünkben bizonyítani, olyan fölényt jelentett számára, ami máig kitart.
Gyurin azon az estén öltöny volt. Csinos, sötétkék, ingét felül nyakkendő fogta össze és tette ünnepivé. Én szerencsére nem emlékszem, miben indított el anyám: érettségiig nem volt öltönyöm, és ez meghatározza az ember tartását kívül-belül – rettenetesen.
Ezzel jött szembe kontrasztként az operaházi pompa: a sok arany, a székek bársonya, a csillár kristályainak fénytörése, amelyről azt gondoltam, drágakő mind. Egy balettvizsgán ugyan mi más lehetne?
Jegyünk a földszint középső traktusába szólt, az enyém speciel egy olyan „balettrokon” mögé, aki a műfaj iránti rajongását azzal vélte leghűbben kifejezni, hogy gyümölcskosár méretű kalapban foglalta el a helyét, ami engem teljes kétségbeesésbe taszított.
Nyújtogattam a nyakam, próbáltam némi látványhoz jutni jobbról, majd balról – sikertelenül. Vastapsok és virágok a vizsga végén, egyedül én álltam lankadtan a lelkes társak között, és attól számítom sokfajta kielégületlenségem jelképeként a balettet, amellyel szerettem volna valamit kezdeni, de hogyan? Bármivel próbálkoztam – szerelemmel, operai ismeretséggel, dedikált fotót kértem és kaptam Margot Fontayntől –, egyik sem segített. Kazettára vettem Béjart darabjait; elolvastam minden fellelhetőt Gyagilev Orosz Balettjéről; díszlettervezőjük, Roerich albumát ügyvéd barátom testvére küldte el Amerikából – a gyümölcskosár maradt. Árnyékba borította a világ balettművészetének minden csodáját, Martha Grahamtől Pina Bauschig – az utóbbiról Wim Wenders mintha direkt az én kedvemért forgatott volna filmet, hiába.
Az árnyékot egy finom lelkű asszony, a művészettörténész Kratochwill Mimi söpörte el. Velencében azért kereste föl a San Michele temetőt, hogy lefényképezze számomra Gyagilev sírját. Coco Chanel temette oda – az Orosz Balett zseniális mestere magányosan és nincstelenül halt meg. De ezen senki ne búsongjon! Mert mit lát, aki ott jár? A sírkőre akasztva balettcipőket: szétrongyolódott, rengeteg munkában elkoptatott cipőket.
Ennek nagyszerűségéhez képest Sagan írása Nurejevről halovány, mégis hálát érzek, hogy eszembe juttatta mindezt. Az ember egyébként se legyen telhetetlen, hisz előfordulhat, hogy a maga írása is csupán erre képes, ám ez a „csupán” összetartozást jelez. Az olvasó emlékei kérik táncra az író emlékeit.
Köszönöm a táncot, mademoiselle Sagan!
