A gazdag nyíregyházi fakereskedő fia azt tette, amit Lenin kívánt: tizenkilenc tavaszán országszerte tanárok és papok, diákok és jegyzők holttestét himbálta a szél – mindnek nyakára a Lenin pénzén vett kötél feszült.
Paszkievics után száz évvel Malinovszkij katonái rontottak rá az országra: nyomukban asszonysikolyok, málenkij robot, Rákosi Mátyás és a bosszúra éhes itthoniak. És a sornak még mindig nincs vége. Ötvenhat novemberében „orosz” tankok lőtték szét a fővárost, és amikor elfáradtak a fegyverek, újra előkerült a kötél. Szerov nem volt szentimentális.
Nagyapám az volt. Csak azért jött haza Verhojanszkból, mert indulása előtt született meg apám. A kérdésre, miért maradt volna ott, azt felelte: az oroszok jó emberek.
Helyében én ugyanezt Csehov darabjaival bizonyítottam volna, de nagyapám parasztember volt, és nem tudta, ki az a Csehov. Templomba nem járt – ortodoxba minek? –, de ha filmen látja, hogyan dúlta szét a Megváltó Krisztus-székesegyházat Sztálin, kiárusítva belőle az ikonokat, a szobrokat, a régi misekönyveket, változik-e a véleménye az oroszokról? Vagy akkor sem?
Richter, a világ legcsodálatosabb zongoristája, élete utolsó éveiben nem vállalt nyugati fellépést. Úgy döntött, jobb, ha kelet felé, Oroszország mélyének irányába, a sötét Ázsiába indul. Úttalan utakon vitték autóval, lógó belű zongorákat szerelt meg, hogy este képes legyen játszani rajtuk. Így járta be a kegyetlen távolságban bujdosó falvakat, hogy az emberek ott is halljanak zenét. Zarándokút volt ez. Mélyebb és igazabb, mint a spanyolországi tülekedés.
Videokazettán őrzöm az Arte tévécsatorna dokumentumfilmjét „Oroszország anyácskáról”, ahogy sokan emlegetik hazájukat az ott élők. A film képeit Valerij Gergijev, a világ zenei életének eminens karmestere magyarázza. Többek között egy moszkvai székesegyház újjáépítését. Mert mit látunk a filmen? Áhítatot. Azzal dolgoztak a kőfaragók, a festők, az asztalosok és az üveg művészei.
Gergijev szerint talán egyetlen ország történelme sem tükröződik a zenében oly erősen, mint Oroszországé. S ekkor, igazolva az állítást, fölcsendült Borogyin Igor hercegéből a polovecek tánca, amely minden alkalommal fölpezsdíti a vérem. Nem véletlenül. A polovecek: kunok, és én is az vagyok. Ezért képes félretolni ez a nomád tánc a belém ültetett konvenciókat, a tudományt, az irodalmat, a politikát: adott pillanatban mindent, elém hozva helyettük a sztyeppén vágtató lovak hangját – de kétezer éve jött valaki, hogy lényével megcsöndesítse ezt a vadságot.
Sokan megfestették a Jordánhoz közeledő Krisztust, de aligha volt, aki a képén tíz évet dolgozott volna rendíthetetlen hittel. Alekszandr Ivanov így tett – a festmény fenn van a világhálón –, és három orosszal együtt tanúsíthatom: máig érő, megrendítő pillanat bemerülni a bibliai folyóba.
December közepén tettük ezt ott, ahol egykoron ő. Az oroszok készültek. Felöltötték a magukkal hozott fehér leplet, s úgy léptek a vízbe. Előbb imádkoztak, majd – az ortodox templomok visszhangját idézve – kétszólamú énekbe kezdtek. Mellettük álltam s éreztem, hogy a vízben lassan elhalkul bennem minden, ami vad, ami nomád, és átadja helyét az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
A keresztény világot csak a keletiek képesek megmenteni.
