Olvastam, hogy a Hidegvérrel írója ki akarta próbálni a riportot. Mi jöhet ki például abból, ha leül vacsorázni egy olyan színésszel, mint Marlon Brando? Elég anyagot ad-e egy jó riporthoz, amit pár óra alatt megtud egy remek vendéglőben, pompás fogások és márkás italok fogyasztása közben?
Brando nem lelkesedett. Ráadásul Capotenak is volt némi gondja. A színész Japánban forgatott. De ha Japán, legyen Japán. Az író repülőre ült, s alig pár óra múlva elfoglalta szobáját a Miyako Hotelben. Az előzményekről ennyi jutott a tudomásomra, de engem az izgatott, mit hozott ki a vacsorából.
Tudni akartam, miben jobb mindannyiunknál ez a narcisztikus jenki. Kezdettől a riport műfajában akartam kitűnni, sikerült is, mint mondták, de akkor miért mindig csak a tengerentúliak, mi meg soha?
Németes vagyok, a könyvküldő Amazon cégnél érdeklődtem, van-e német nyelvű Capote-kötetük, benne a fentiekről szóló riporttal. Volt. Die Hunde bellen (A kutyák ugatnak). Harminc euróért kihozzák Zebegénybe is…
Két nap múlva a kezemben volt a kötet, és hanyatt estem, amikor kiderült: a vacsorát követően az író egy teljes évig dolgozott a riporton. Az Esquire magazin hozta olyan terjedelemben – nem beszélve a honoráriumról –, ami felénk elképzelhetetlen. Menj te a búsba, Capote, csuktam össze a könyvet. De mert hamar túltettem magam ezeken, léptem egy nagyot.
A világ és a magyar publikum akkoriban kezdett kigyógyulni a Coelho-lázból meg az író könyvéből, Az alkimistából, mikor ráleltem az antikváriumban egy rongyos füzetre. Írója Gustav Meyrink volt, a címe dögunalmas: A jövő érzékelésének lehetőségei.
A belegyömöszölt írások műfaját aligha tudnám meghatározni. Ennek ellenére az első fölkeltette az érdeklődésemet: Hogyan akartam aranyat előállítani Prágában. Ez jó, gondoltam, s volt bennem némi káröröm, mikor pár oldal után éreztem, a füzet írása belefojtja a szuszt az ünnepelt brazil alkimistájába, s amikor a végére értem, világossá vált: könyve ügyes bestseller csupán, semmi több.
A Meyrink-füzetet nem engedtem ki a kezemből. Fizettem és igyekeztem haza. Otthon a híres regény, A gólem mellé került, de újra levettem: az egyik novella, az Órásmester megfogott.
Egy régiségkereskedésben játszódik, óráját az elbeszélő oda viszi be. Fura darab. Egyetlen mutatója van csak, számlapján virágok, állatfejek és démonok. Azokból sem tizenkettő, hanem tizennégy, és aranyborításába ezt vésték: Summa scientia nihil scire (Mindent tudni annyi, mint semmit sem tudni).
Éreztem, hogy bolondság, de hirtelen látni akartam Prágát! Elutaztam, de csak pár óráig maradtam. A régiségkereskedő házát hiába kerestem, ám beleütköztem egy könyvesboltba a Vencel téren. Kirakatából egy Meyrinkről szóló német nyelvű könyv nyújtotta rám a nyelvét. Fölöslegesen kérdeztem az árát, már minden pénzemet elköltöttem. Itthon az Amazon hozta ki – ötven euróért. Megérte? Igen, meg. Tágította a világomat és felnagyította József Attila egyik sorát: „A tikokat ne lesd meg…”
Meyrink óvatlan volt és megleste őket. Kórházba került, ott találkozott az író Oscar Schmitzcel. Ő biztatta először írásra. Akivel ennyi minden történt, annak írnia kell. Meyrink hajlott a szóra. Olyan szerző lett, aki fütyült az irodalmi példákra. Ettől izgalmas máig, és ezért vetették a könyveit máglyára 1933-ban.
