Odaadtam, de az első összecsapásnál eltörte ezt is. Boldogok voltunk, hogy a második fordulóban mindketten kiestünk. Ha maradunk, kettőnknek egy karddal kellett volna folytatni, aminek biztos híre megy, s rajtunk röhög mindenki. Nyakunkat behúzva vettük hátunkra a levegős vívózsákot, és senkinek sem köszöntünk elmentünkben.
Hű, hogy örültem, amikor az edzőm hívott az újpestiekhez! Módos egyesület volt, megilletődve nyomtam le az Eötvös utcában a vívóterem kilincsét, de ennek más oka is volt. Az ott Rejtő Ildi, a másik páston Fülöp Miska, s akkor kezdett edzeni az eltiltott öttusázó, Ferdinándy Géza – alig győztem számba venni a pástokon mozgó olimpiai és világbajnokokat. A legnagyobb tekintély mégis Szepi bácsi, Hátszegi József volt, a mesterek mestere, a világhírű tőredző.
Egy baj volt csak: kardozót égen-földön nem láttam. De aztán szólt valaki, menjek át az OSC termébe, a Semmelweis utcába, ott sokan értik a mesterséget. Nem kellett biztatni, s egy héten kétszer a Puskin mozi fölötti teremben igyekeztem ellesni a nagyoktól, amit el lehet.
Egy nap odajött hozzám egy szerfölött idős vívó: „Jól mozogsz, fiú. Nem akarsz velem falazni?” A falazás a védés tudományát gyarapítja – nem sejtettem –, módja az, hogy az egyik vívó a falhoz áll, így nem léphet hátra, a másik támad, s próbálja megvágni vagy megszúrni. Ilyen esetben mindig a támadóé az előny, és amikor az öreg jelezte, hogy ő áll a falhoz, biztos voltam abban, hogy „szétkaszabolom”.
Ügyes vívónak tartottak, több verseny döntőjében szerepeltem, nagy magabiztossággal kezdtem hát támadni. Az elsőt az öreg kvarttal hárította, s utána úgy jött a mellriposzt, mint a villám. Hűha, pislogtam, és másodjára fejcsel-oldallal próbáltam elérni, az sem sikerült. Védett s rögtön visszavágott. Így ment csaknem fél óráig. Sehol sem voltam.
„Ügyes vagy” – mondta az öreg, amikor levette a sisakját s kezet nyújtott. Szégyelltem magam. „Ki ez az ember?” – kérdeztem a többiektől. „Tóth Péter bácsi, az 1908-as és az 1912-es olimpián csapatbajnok volt kardban.” Elmondták, hogy Stockholmban a versenyek során mindössze az egyik olasz tudott tust adni neki. Hányat? Egyet. És ez az ember hívott engem falazni… Nyolcvanéves volt. Ekkora kitüntetés vívópályafutásom alatt többé nem ért. Öt évvel később egy autó gázolta el.
Már nincsenek művészei a vívásnak s vele az életnek. A dzsentri Bay Béla volt és marad ennek az etalonja. Erdélyben, háromezer holdon gazdálkodott, de jött Trianon. „A románok üzentek, adnak még ezret, ha a 36-os berlini olimpián román színben indulok. Nem, üzentem vissza. Erre elvették a fegyveremet, egy 22-es Essex Longrifle-t meg néhány sörétes puskát. Átjöttem, mert vívni és vadászni itt lehetett a legjobban…”
Vadászni, edzőként bajnokokat nevelni, nőket csodálni és jókat mesélni róluk. Közel lakott Gerevichékhez, ezért láthatta, hogy negyvenötben, Buda ostroma alatt, mikor már ágyúztak és egy ablakban sem volt üveg, a hétszeres olimpiai és tizennégyszeres világbajnok a tükör előtt vívóállásban, karddal a kézben hárításokat gyakorolt. Terc, kvart, kvint – csak a vívás érdekelte…
Ilyenek az idei vívó-világbajnokság előzményei. Mi rendezzük a nyáron, és a nézőtéren nagy árnyak ülnek majd.
