Időm egy nap megengedte, hogy válasszak: vonattal induljak-e haza, vagy földalattival a Városligetbe? Az utóbbira voksoltam. Minden fa, madár és szerelmespár a tavasz jelzését várta, hogy kezdődjék a rügyfakadás, halljuk a legújabb madárdalokat és elképzelhessük az ifjú párok termékeny egymáshoz simulását.
A Városliget ezek esélyével volt aznap tele. De korai volt az elandalodás.
Míg a friss levegőjű márciussal szívtam tele magam, a sunyi szél fölkapta a padtámláról az egyik kesztyűmet, és kacagva eliramodott vele. Én utána, néhányan érdeklődve megálltak, mi lesz a verseny eredménye, utolérem-e a széllel bélelt kesztyűt.
Utolértem, és nem akárhol. Egy szobor előtt. Ahn Eak Tai (An Ikthe), ez a név állt a büszt talapzatán, és csak az interneten keresgélve tudtam meg otthon, hogy a keskeny arcú koreai férfi 1938 és 1941 között nálunk, a pesti Zeneakadémián tanult: Kodálytól zeneszerzést, Weinertől kamarazenét, Ungertől dirigálást, és utóbb, sok más mellett, ő szerezte a dél-koreai himnuszt.
A keleti himnusz felidézte a Kodály-módszert, és azt is, ahogy a zeneszerző múzeummá alakított lakásában sétálva megjelent egy japán csoport. Ragyogott az arcuk, és láthatóan boldogok voltak, hogy ott lehetnek. Hogy ezt méltón kifejezzék, énekelni kezdtek – egy népdalt magyarul. Büszke voltam, hogy sok ezer kilométerről eljöttek, hogy lássák Kodály mester otthonát, aki a módszerével egy életre megszerettette velük a zenét.
Ennek örömével köszöntem el, ám hamarosan kiderült, hogy ez a fajta öröm úgy látszik, csak a japánoknak jár. Nekem nem. Na, mert nemsoká kezembe került néhány kedvrontó mondat. Ezek: „Ha a magyarságról beszélünk bárhol a világon, az elsők között kerül szóba e kifejezés. A névadó, Kodály Zoltán a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodója volt. Szándékosan beszélek pusztán névadóról, hiszen a módszer megalkotója nem Kodály. Viszont egészen bizonyos, hogy nélküle nem született volna meg.”
Ki nem állom az ilyen síkos-taknyos írások szerzőit. Kiötlőjük ad valamit, s utána kétszer annyit elvesz. Mint az a zenetanár, aki láthatóan nem tud megbékélni azzal, hogy igenis vannak tiszta magyar értékek. Amilyen a Kodály-módszer, amelyet évtizedek óta próbálnak halványítani és időnként beverni sárral. A sárból téglát kéne égetniük, amelyekből építkezni lehet, ám a szándékuk más.
S nem csak Kodály járt így. Liszttel is elbántak a magyar zene „illetékesei”. Bélyeget sütöttek rá, hogy a rapszódiái semmit nem érnek. Motívumai inkább cigányok, mint magyarok. Ezt ő maga bizonyítja: könyvet írt róluk Weimarban. Heckenast nyomta ki magyarul 1861-ben A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon címmel. Eszelős kultúrbotrány lett belőle. Olyan magyar urak estek neki, akik cigányzene mellett mulattak hetekig. És az utókor se módosította ítéletét.
Brahms magyar táncait játszották ki ellene. „Ezek egészen más kompozíciók, mint Liszt rapszódiái s egyéb magyar táncos darabjai. Brahms kevésbé patetikus, nem oly tüzes és színes – s nem magyar vérmérsékletű”, írta egy hangversenykalauzban valami nímand. Bartók akadémiai székfoglalójában próbálja megvédeni Lisztet: „A magyar rapszódiák a maguk nemében tökéletes alkotások”. De az ő szava se volt képes rehabilitálni.
A finnyásak máig megvetik a „hírhedett zenészt”, aki árokparti cigányokkal cimborál, és amikor élete legfontosabb asszonya, Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnő megkérdezte tőle, mégis ki ő, ezt felelte: „Félig cigány, félig szerzetes”.
Tanulság? Van. Magyar hangok is éltetik a keleti lelkeket.
