Mesénk hőse hosszan sorolja, és kiderül, hogy archeológus is volt, kezelte egy püspök visszereit, és csaknem a lap alján jár, amikor kezdünk türelmetlenné válni: jó, jó, de hol marad a mi számunkra a legfontosabb, hogy író is volt, s milyen remek író! Észrevétlenül élt, észrevétlenül írt, itthon senki nem ismerte, ám két hírt követően fölfigyelt rá az egész világ.
Az első nem volt lármás: lefordította a Micimackót latinra. Ezt az elmebaj megnyilvánulásaként könyvelték el számosan – bár jegyezzük meg, hogy a könyvecske Amerikában negyedmillió példányban kelt el –, annál nagyobb izgalmat keltett a második értesülés. Minden világlap címoldalán hozta, hogy Brazíliában egy őserdő mélyén rábukkantak arra a német öregúrra, aki nem lehet más, mint Auschwitz hírhedt orvosa, Mengele. Egy Erdstein nevű német szélhámos „dobta fel” félmillió márka jutalom reményében, és ő terjesztette azt a hírt is, hogy „a gonosztevő latin nyelvű gyerekkönyveket ír”.
Az állig fölfegyverzett katonaság 1968. december 6-án vette körbe Lénárd házát, de rosszul időzítettek. Az író akkor éjjel nem volt otthon. Az ostoba história hamar kiderült, mindenki húzta a nyakát, viszont a helyiek végre megismerték, ki is valójában Lénárd. Egy orvos, aki ingyen gyógyítja a környék nincstelenjeit.
Aki Budapesten született, 1910-ben. Nyolcévesen települt át szüleivel Ausztriába, ott végezte el az orvosi egyetemet. Az Anschluss elől menekült 1938-ban Olaszországba, de onnan is tovább űzte démona: a közeledőnek érzett atomháború. Ez elől menekült Brazíliába, ahol megnyert egy Bach-vetélkedőt, és annyi pénzt kapott, hogy vásárolhatott rajta messze, már-már a világ végén egy kisebb birtokot. Élete további részét ott élte le, hirdetve azt, ami egyik könyvének mottója lett, így, csupa nagybetűvel: „JÓ HELYEN VAGYOK!”
Ami emlékezteti az embert Blixen bárónő afrikai könyvének elejére – „Itt vagyok, mert itt az én helyem” –, de nincs távol attól se, amit Tamási Áron ültetett a fülünkbe: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Három távoli kontinens, három hasonló érzemény – ha rajtuk múlik, nem züllik el ennyire a világ.
Lénárd tizenkét nyelven beszélt, ám épp a magyar nem hozott számára szerencsét. Első könyve, a Völgy a világ végén Alexander Lenard név alatt jelent meg itthon. Kardos G. György is azt hitte, fordítás. Pedig milyen simogatóan szép magyar nyelven írt! A következő könyvének címlapján – nagy fejlődés! – Lénárd A. Sándor név szerepelt, csak a Római konyha kiadója ajándékozta meg azzal a névvel, ami itthoni iskolás füzeteinek borítóján szerepelt. Más kérdés, hogy ezt a könyvét németül írta (Tandoriék fordították magyarra), de hát még így is maradt benne zamat. Szakácskönyvről van szó, s egy igazi Kochbuch milyen legyen? Ízes.
Jó olvasgatni. Egy helyen az ünnepek konyhájáról ír: „Minden új év disznólábon lép a városba – pontosabban, a (már töltött) modenai vagy cremonai csülökkel érkezik. (Igazságtalanság, hogy ez utóbbi várost csak régi hegedűi kapcsán emlegetik.)” Olvassák Lénárdot, Istenemre mondom, kedvük telik benne.
