Kassáké semmiképp nem lehetett az, megbukott rögtön az elején. Nem egyből, nem kettőből – mindenből. Meg is adta az okát: nem akar iskolába járni. Inas lesz Sporninál, a lakatosmesternél. Elment hozzá, az fölvette, és Kassák azt se bánta, hogy a műhelyben öt durva kamasz közé került. Szállt a szikra, visítottak a reszelők, csattogott a kalapács – ezt akarta? Ezt. Akkor csinálja. És csinálta is.
Nekünk odébb van dolgunk: Kusturica, a híres szerb filmes vár minket a Balkánon. Ravasz fickó. Szerinte az emberiség a felejtést az idők során művészi fokra fejlesztette, de még mielőtt rajtakapnánk, hogy erről a trambulinról próbál homorítva elrugaszkodni, hozzáteszi: „A felejtést én is hajlamos vagyok az életben maradás egyik alapfeltételének tekinteni, de nem vagyok hajlandó behódolni napjaink felejtéskultuszának.” Kacifántos mondat. Szerencse, hogy Kusturica filmjei jobbak, mint a leírt életrajza.
Szomoryra azért érdemes figyelni, mert ő épp a Balkánt akarta elkerülni: katonaként odavezényelhették volna. Úgy dönt, Párizsba szökik. Tizenhét évig él odakinn iszonytató honvággyal. Erről a honvágyról szól A párizsi regény. Így kezdi: „Az angyali az volt, hogy vettem Porfinál egy cilindert, mielőtt elindultam. – Nagyon szép legyen – mondtam, mert Párizsba utazom. Párizsban lehetett kapni cilindert, olyan magasat, mint egy könyökcső, 2 frank 50 centime-ért minden utcasarkon. Mit tudtam én akkor! Mikszáth adott egy levelet Türr Istvánhoz. Azt is megmutattam a segédnek – tizennyolc éves voltam! – Nézze! – mondtam. Az igazság az, hogy a segéd nem tudta elolvasni.”
Tatay Sándor viszont épp odament, ahol már fújt a nagy csaták előszele. Regénye, a Lyuk a tetőn 1944-et idézi, amikor Szőts István, a rendezőlegenda még itthon volt és dolgozott. Új filmjét a Balatonnál forgatta, s az egyik jelenethez meztelen lányokra volt szükség. A film forgatókönyvíróját, Tatayt bízta meg, kerítsen olyanokat, akik hajlandók vetkőzni.
A tapolcai lányok nem álltak rá. Egyik szégyenlős volt, a másik sovány, és a kuplerájban sem talált rá vállalkozót. Egy pincér találta fején a szöget. „Az ilyen nőket meg kell fizetni!” Igaza volt. A pénz csengésére lehulltak a nőkről a ruhák. Tatay olyan ízzel és derűvel írt minderről, hogy mondatai szinte vérré válnak az emberben.
Ilyen Lénárd Sándor könyve is, az Egy nap a láthatatlan házban. Íróját a történelem szele előbb Rómába menekítette. A készülő atombombáról ott hallott először. Ha ledobnak egyet Európára is, számolgatott, Dél-Amerika van onnan legtávolabb, ergo az adja a legnagyobb biztonságot. Brazíliába váltott hát hajójegyet, s ott telepedett le – a világ végén.
Kiváló orvos volt, remek szakács, Bachot zongorázott. Írónak tartották, de inkább bölcs volt. „Primum vivere… először is élni kell, aztán jön a munka, a teljesítmény, az ideálok. Csak a kertben és a zenében van élet. Minden más játék, szerep vagy tévedés, ha nem hazugság”, írta abban a gyönyörű könyvben.
Kevés olvasó ismeri, s szeretném, ha többen lennénk. Ezért énekeltem meg.
