Miért? – tettem föl a kérdést a minap. Nincsenek onnan való élményeim, mert bár szerettem volna, nem jutottam el Japánba. Olvastam, élveztem viszont az íróikat. Csak akkor borzadtam el, amikor megtudtam, hogy Misima, Akutagava és Kavabata öngyilkos lett. Wim Wenders dokumentumfilmet forgatott a filmes Ozuról, de alkotásait nézve mi süt le ránk a vászonról? A rettenetes magány.
Ott vannak viszont a csöndbe burkolódzó japánkertek, ahol a lélek megtalálhatja mindazt, amit máshol nem lelt meg. De vannak hangos csodáik is, amilyen a Sony CD-je volt, melynek hírére Karajan azonnal repülőre ült, hogy lássa és hallja, igaz-e, amiről a hírek szóltak. És ott a teaszertartás, ott az ikebana, ott a Hirosima utáni káprázatos talpra állás. Az angolok az utóbbiról nyolcrészes filmet forgattak, amelyben benne volt az is, hogy mindig van, amiért az emberek a világ túlsó felén is felkapják a fejüket egy-egy Japánról szóló hírre. Mi az oka?
Nem az írók könyvei vagy a felsoroltak bármelyike.
A japánokat leginkább az életben maradás foglalkoztatta s foglalkoztatja máig, hiszen a lábuk alatt folyton reng a föld, tájfun törhet rájuk bármely irányból, ráadásul országuknak csupán a negyede lakható és művelhető, nyersanyaguk meg végképp semmi. Ez az oka, hogy egyfelől vallásosak, másrészt gyakorlatiasak. Vallás dolgában maguk vallják tréfásan, hogy a legtöbbjük sintoistának születik, konfuciánusként él, keresztényként házasodik, végül buddhistaként temetik el.
Ezért is tisztelik egymás szokásait, szertartásait, s ez magyaráz valamit, amire külön szavuk van. A „mottainai” lefordíthatatlan vallási fogalom. Többé-kevésbé azt jelenti: istentelen. Állj, állj, hogy van ez? Nos úgy, hogy a világ Isten ajándéka, amelyet meg kell becsülni. Az életben maradás fontos feltétele ezért, hogy mindent a lehető legkevesebb anyagból és a legkisebb méretben kell elkészíteni – ezért istentelenség bármiféle pazarlás.
Ennek lett egyenes következménye a miniatürizálás és benne a bonszai, amely egy ideje mindenütt népszerű. Megfigyelték, hogy a japán szépség és szellemiség termékeit milyen gyorsan befogadja a világ? Befogadta a fényképezőgépeket, az autókat, a versenymotorokat, de a haiku verseket is, ha pedig valakinek kifinomult az ínye, elmegy egy jót enni valamelyik szusiétterembe – legyen az Torontóban, Párizsban vagy Pesten.
A festőket százhetven éve készteti tűnődésre a japán Hokuszai néhány mondattal. Ezekkel: „Ötvenéves koromig nagyszámú rajzot tettem közzé, de mindaz, amit hetvenéves koromig alkottam, említésre sem érdemes. Csak hetvenhárom éves fejjel kezdtem megérteni valamicskét a természet, a növények, a fák, a négylábúak, a madarak, a halak és a rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromban behatolok a dolgok titkaiba. Százesztendősen bizonyára elérkezem a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és mire száztíz leszek, minden, amit alkotok, élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat. Írtam ezeket hetvenöt éves fejjel én, az egykori Hokuszai, ma a rajzok vén bolondja.”
Sajnos csak nyolcvankilenc évig élt.
A japánokban bízni lehet. Talán azért, mert a japán mérnök és a japán művész ad magára: fontos neki, hogy a produkciója a világ legjobbjai közt legyen? Vagy a mottainai miatt? Kár, hogy nincs ilyen szavunk.
Mi káromkodunk.
