Ehelyett olyanokat gyűjtöttem magam köré, akiket a világ léha figuráknak tart, mert semmit nem vesznek komolyan, ráadásul gyakran megszegik a tízparancsolatot. Ami esetemben túlzás, hiszen van néhány a tízből, amiket csudamód szerettem volna megszegni, de sehogy sem sikerült.
Ezért voltam mostanáig csupán műkedvelője a vándoréletnek, vagy, ha így jobban tetszik, a csavargó tempónak. Pedig nem sajnáltam hozzá se időt, se energiát. Végiggyalogoltam az országot, ezer kilométert rakva a lábamba, hat hónapig voltam geodéta Németország keleti oldalán, ami még nagyobb strapa volt, ám én nem átmeneti kódorgásra vágytam, aki belekóstol, aztán pucol vissza a jól fűtött három szoba összkomfortba.
Papagenót irigyeltem leginkább. Na igen. A zseniális Mozart kottapapírra rajzolta a figuráját. Egy közepes buffó is vastapsot arathatott vele. Aki mégse, az jobban tette volna, ha elmegy kukoricát pattogtatni. (Gyöngébbek kedvéért: popcornt árulni az újpesti piacon.)
Hallom reggel a sporthírekben, hogy kiesésre állnak a Haladás futballistái, és azért gyönge a csapat, mert folyton cserélgetik a játékosokat. Egyik héten ez kerül be, a másik héten az. Az én csapatommal ilyesmi nem fordulhat elő. Aki egyszer bejutott, annak törzshelye van, mint Papagenónak vagy a Durrell által megénekelt rózsabogaras embernek, aki szabadon kószál Korfu szigetén. (A könyv címe gyöngébbek kedvéért: Családom és egyéb állatfajták. Fordította – zseniálisan – Sárközi Márta.)
A szerző a harmadik fejezetben kerít sort a bemutatására, így: „Talán a legmegejtőbb és legfurcsább alak, akivel útjaimon találkoztam… Trillázó dallamot fújt pásztorfurulyáján, és furcsa orrhangján néhány ütemet énekelt hozzá.”
Kicsit lejjebb: „Alacsony termetű volt s karcsú, vékony csuklója és nyaka szűkös táplálkozásról vallott. Öltözéke éppúgy, mint széles lelógó formájú, formátlan kalapja elképesztő volt (…) Zsebei dagadoztak, szinte kibuggyant a tartalmuk: fésűk, gombok, tarka kis szentképek, olajfából faragott kígyó, teve, kutya, ló, olcsó tükrök (…) Ez a különös figura bambuszkalitkákat cipelt a hátán galambokkal és csirkékkel, meg számos titokzatos zsákocskát, azonfelül nagy csomó friss zöld póréhagymát is. Furulya volt a szájában, fél kézzel azt fogta, a másikkal egy csomó pamutszálat markolt össze, melyekre valósággal mandula nagyságú rózsabogarak voltak kötözve.”
Itt tartottam az olvasásban, amikor megszólalt egy hang. „És megtudni abból a könyvből, mivel foglalkozott a rózsabogaras ember?”Azt hittem, a civilizáció egyik fölkentje szólt. De nem. Az egyformásító irigyek egyike akadékoskodott.
A kínai Lin Jü-tang visszakézről adott válasza szerint az emberi méltóságot a csavargó fogalmával kell összekapcsolni, nem az engedelmes, ezredbe osztott katonáéval. S hozzáteszi még: „A világ túlságosan komoly, ezért van szüksége egy bölcs és vidám filozófiára. (…) A filozófia egyetlen célja, hogy megtanítson bennünket: hogyan kell az életet könnyebben és vidámabban felfogni.”
Egy ismerősöm dédapja megtanulta. A családi legendák szerint időskorában, hátrahagyva gyereket, asszonyt, a Kaukázusban telepedett le. Az ottaniak felfogadták birkapásztornak, és úgy tudni, boldogan halt meg 96 évesen.
Papageno, rózsabogaras ember, birkapásztor a Kaukázusban – vannak még kitörési pontok.
