Vettem egy naplót meg egy tenyérbe illő noteszt, és bár nem áldott vagy vert meg a sors gyűjtőszenvedéllyel, jegyezni kezdtem magam és mások gondolatait. Ha azok többet jelentettek egy vakondtúrásnál, bemásoltam őket a naplóba.
Tettem ezt azért is, mert gyönge a memóriám. Ha azonmód nem jegyzem föl, ami – néha a Föld túlsó felén – eszembe jut, akkor huss, elrepül, és meggyőződésem, hogy másnak fog eszébe jutni. Ettől elborít a sárga irigység, pedig – barátaim a tanúk rá – adakozó természet vagyok.
A naplóba bekerül néha más is. Fotók, kivágott újságcikkek, egy nő ruha nélkül, nagyobbrészt mégis gondolatok. Köztük ritkaságok, melyeket, azt hiszem, csak én tartok fontosnak. Mert ki jegyezte volna fel rajtam kívül, amit egy negyvennégyben idemenekült lengyel hölgy mondott Komárom térképezésekor, geodétaéveimben? Így hangzott: „Úgy ván áz, mérnök úr, hogy ki mint a seggét mozgátjá, a száját úgy nyálogátjá.”
Világos megfogalmazás, bár többek szerint régimódi. Keressek másikat? Az is a naplóból lesz, de félreértés ne essék: értékét más jelenti, nem az, hogy szó szerint kimásolhatok belőle pár mondatot. A lényege ennél sokkal több: továbbgondolásra késztet. Na nem mindenkit. A töppedt agyúaknak műanyag gondolataik vannak. Kerekeik recsegnek. Nincs dolgunk velük.
Fellini annyiban különbözik a többi potentáttól, hogy a mondatait keretbe foglaltam, s nehogy egy pillanatra is felejtsem, szemmagasságba raktam. Erről az idézetről beszélek: „Én nem akartam rámutatni semmire a világon. Igazán röstellem, de nincsenek üzeneteim az emberiségnek. Én a mozit csodálatos játéknak tartom, mesés időtöltésnek, aminek a vége egy tükör, amelyet magam elé tartok.”
Tudják, mi fogja meg ebben a három mondatban az embert? Egy játszani tudó nyugalma. Szegény József Attila! Mennyire vágyott a játékra! De hát akkor miért feledkezett meg róla újra meg újra? Mi a frászt akart a kommunistáktól? Ott kereste az akol melegét, ahol kőből voltak a szívek?
Rég vágyom látni Fellini egyik filmjét, de sehol sem akadok a nyomára. Nem a nagy csodák egyike, s talán nem is vetítették nyilvánosan. Olasz címe Intervista volt. Ha itthon szóba került, Interjú cím alatt emlegették. Magam sem tudom, miért vagyok kíváncsi rá. Arra már van válaszom, miért kértem az egyik rokonomat, hogy küldje el Fellini Bécsben megjelent rajzait.
Káprázatos keze volt. Legtöbbször nőket rajzolt, csaknem mindig hátulról és mindig izgalmasan. Egyszer olyan szóval ismertettem egyik rajzának a lényegét, amelyen egy egész család felháborodott. Egyikük azóta foghegyről köszön. De mit csináljak, ha nem vette észre, hogy Fellinit miért izgatta fel úgy az a nő? Vagy egyszerűen nem akarta észrevenni? Lehet. Másból vagyunk.
Vagy futottam volna utána, hogy „hahó, van a Mesternek egy másik jó mondata…” Ez lett volna: „Aki őszintén beszél az élet dolgairól, nem akar kioktatni senkit, nem tűz a zászlajára súlyos bölcselmeket, nem küld politikai üzeneteket – s mindezt alázattal és arányérzékkel teszi, akkor amit mond, érthető lesz mindenkinek, és a magáénak fogja érezni.”
Az ilyen utólagos futás haszontalan. Az ifjú hölgy köszönése egyébként is állandósult azóta.
