A tábornok szolid pótkávét ivott

Bel Canto
Hatalmas fekete molinót himbál a szél a Nemzeti Múzeum homlokzatán, rajta a legújabb kiállítás címe: Az ismeretlen Görgei.

A cím félrevezető. Aki akarta, kézbe vehette a mértékadó és hiteles könyveket, aki nem akarta, ezután sem fogja. Arról nem beszélve, hogy a félrevezetést nem oszlatja el olyan rendezés, melynek kapcsán úgy döntöttek, hogy a vetítőterem óriásvásznán felidézik Illyés Fáklyalángját.

Aki valamikor látta és hallotta az egykori előadás részletét, benne a vitát Kossuth és Görgei közt – a darabot a Nemzetiben adták, a két főszereplő Bessenyei és Ungváry volt –, nyilván az ékesen szóló Kossuthnak ad igazat.
Vagy egy teremmel odébb Vörösmartynak, aki Világos után így dörgött rá a tábornokra: „Görgeinek híják a silány gazembert, / Ki e hazát eladta cudarul. / Kergesse őt az istenek haragja / A síron innen és túl.” 
Mármost, ha egy költőóriást is félre lehetett vezetni, hogyne lehetett volna az iskolamestereket, akiknek aligha lehettek kételyei a történelmi nagyságot illetően. Kossuthnak nótája van, eső esett a kalapjára, szobrai voltak szerte a világon Debrecentől Kanadáig, nem beszélve városaink és falvaink főutcáiról, melyek névadója szintén Kossuth volt és mindmáig az. 
Én a rendszerváltás előtti években főmunkatársi címet és vele komoly fizetésemelést buktam el a Fáklyaláng miatt. Azt írtam, hogy rossz a darab. Illyés félrevezeti a nézőt: Görgei nem volt áruló.
A lap madárcsontú főszerkesztő-helyettese, Tábori hívatott, és amikor a szobájába léptem, két ujjal csippentette föl írásom kéziratát, mintha szaros lett volna, és azt hiszem, annak is gondolta. Pláne, mikor meghallotta, mivel védem magam. Elárultam, hogy olyan helyen lakunk, ahonnan jól lehet látni, mikor érkezik a szemlőhegyi villába vacsorára Aczél György, és ezek a látogatások bizonnyal gyöngítették Illyés darabjának fontosabb dialógusait. Ezek hallatán Tábori szétnyitotta hüvelyk- és mutatóujját, s kéziratom lapjai úgy vitorláztak le íróasztalára, mint a lázító röplapok szoktak. Zsebéből kulcscsomót kotort elő, és a páncélszekrényhez lépett. A benne lévő iratok egyike az én főmunkatársi kinevezésem volt. Úgy nyújtotta át – csupán betekintésre –, mint ami érvénytelenné vált már az átadás pillanatában. 
Apám jutott eszembe. Gyakran adott történelmi leckéket a vasárnapi ebéd közben – anyám folyton csitította –, s ezekből a leckékből Kossuth mindig vesztesen jött ki, velem szemben viszont győzött – elbuktam a kinevezésemet.
Jól jött volna a fizetésemelés, és javított volna a közérzetemen az is, ha elébe kerülök olyan munkatársaknak, akikről szaglott a gyanú, ami utóbb igaznak bizonyult: besúgással is foglalkoztak. Az „áruló” Görgeiről jutottak eszembe, valami oka biztos volt, hogy éppen róla.
Eszembe jutott a Nemzeti Múzeumban az is, amit a tankönyvek írói mindegyre kifelejtettek. Pedig nem járt volna kockázattal, ha a történelemtanárunk tudomásunkra hozza, hogy Napóleon fia, a Sasfiók, a reichstadti herceg ugyanabban a 60. gyalogezredben szolgált ezredesként, ahol Görgei főhadnagy. Vagy megtudtuk volna, hogy Kmety tábornok az emigráció nevében válaszolt Görgei emlékirataira, és tagadta a tábornok katonai képességeit. 
Számomra a kiállítás legemberibb tárgya egy megrendelőlap volt. Urbányinak, a fűszerkereskedőnek küldte azzal, hogy mire van szüksége. Az ember jó érzéssel olvassa: 1 kiló táblavaj, rúd szalámi, fokhagyma nélküli, vastag, egy darabban.
1 kiló kávé, fél kiló „maccaroni”, 1 üveg cukor, 2 doboz Franck kávé, fél kiló mazsola, 5 kiló kockacukor, 2 kiló rizs, 6 darab citrom – lám, a hős is ember.