A párizsi békék kevés hegyet hagytak nekünk, ez volna az oka a magyar zarándokok hitbuzgalmának? Az angolok, a franciák és a németek után ugyanis mi vágtunk neki a leggyakrabban az El Caminónak – legalábbis egy 2004-es statisztika szerint.
De indulnak mindenhonnan. Föltarisznyázzák magukat, és könyvelő, asztalos, tanár vagy kalauz úgy vág neki mind, hogy neki sikerülni fog, s kapaszkodóra vágyó lelke megtalálja majd, amit régen keres. Nem mind jut el odáig. Ráadásul a spanyolországi út nem veszélytelen.
Halálos áldozatok is vannak, de az újakat ez sem tántorítja el. Annak ellenére nem, hogy az edzetlen test néha ellenáll, és végül feladja. Aki viszont végig bírja, utóbb lázasan mesél, neki miért sikerült.
Hogy teljesítményén több legyen a fény, sorolja, hogy szerte az út mentén sajgó vállakról lelökött és otthagyott hátizsákok voltak. Nem egy, nem kettő. Némelyikben teljes felszerelés: sátor, hálózsák, sőt, volt olyan is, amelyikben egy teljes hétre való ennivaló várta, hogy valaki felbontsa a remekül csomagolt szendvicseket, majd szisszenve kibontsa a dobozos sört, ami langyos ugyan, de az ingyen sör langyosan is jólesik egy zarándoknak.
De én nem az El Camino vándorait akarom megénekelni, hisz nem jártam ott. Kellő hitelességgel kizárólag a magam útjáról tudok beszámolni, amit sokan gáncsoltak, ma se értem, miért. Utam negyvenöt napig tartott, ezer kilométer volt, az ország legnyugatibb pontjáról indultam, és a legkeletibb pontján ért véget.
Egy pártember firtatta: nem valami vallási indíttatású út lesz? Addig eszembe se jutott, de jól hangzott, s a könyvnek, amit belőle írtam, a Legyél vándornak tényleg lett ilyen zamata, bár én másért vágtam bele. Eredetileg ketten mentünk volna, de fotóstársam az indulás előtti estén becsöngetett, hogy mégse jön. „Miért, Péter?” Lehajtotta a fejét, majd mikor újra fölemelte, halkan ennyit mondott: „Félek.” Szerettem a fiút, a képeit ugyanúgy, és tetszett, hogy nem beszélt mellé. Kezet fogtunk, s amikor becsuktam az ajtót, vártam pár percet az előszobában, hátha visszajön, s újra csönget, de nem jött. Visszamentem a lakásba, és a fotelba zökkenve megértettem, miért történt így. Elfelejtettem, amivel társam az indulás előtt szembesült, hogy útonjáró ember, azt az ezer kilométert velem viszont „árkon, bokron át” kéne letudnia, és ő nem „árkon-bokron át” típus. A térképen mindig az utakat keresi, s ahol nincs út, ott helyes irány sincs.
Átérzem Csíksomlyó és Częstochowa csodáját, ám abban az embertengerben elsodornak a hullámok. Összezavarodom. Ez az oka, hogy amit ők hittestvéreik közelségében élnek át, én a templom magányában kapom meg. Fotóstársammal más történt. Mikor indulás előtt bevallotta, hogy fél az úttól, azzal szembesült, hogy én az egyik pólus vagyok, ő a másik. S hogy az ő lelkét az utak nélküli magány összezavarná, s ez akkor is így lett volna, ha együtt megyünk.
Én Rousseau tempójára esküszöm: a magányos sétára, ahol útközben csend vesz körül, s gondolkozhatok. Nem luxus ez a mai világban? De. Az. Akkor hogyhogy oly kevesen élvezik? Pénzbe kerül? Ó, nem… Lakik az utcánkban egy idős férfi. Se a nevét, se a mesterségét nem tudom. Általában kora reggel és késő este, séta közben találkozunk. Köszönünk, aztán ki erre, ki arra. Nem állunk meg, nem lassítunk, Rousseau tanítványai tisztelik a másik csendjét, a méltóságát pláne.
Az idős férfi mintha a román Călinescu könyvéből lépne ki, és indulna útnak. Címe? Emlegettem már: Zacharias Lichter élete és nézetei. Megkaphatatlan remekmű.
