A tudomásulvétellel nem volt semmi hiba, de én se voltam rest, készültem a találkozásra. Az első napok egyikén Raoul Francé könyvével a kezemben telepedtem le a padra, s onnan néztem körül.
Kicsiny kertünk elcsodálkozott. Nem számított arra, hogy egy különleges fickótól kérek megerősítést. Egy francia nevű osztráktól, aki éppannyira idetartozónak érezte magát annak idején, mint én ma, és ezt könyvének, a Kerti sétáknak szinte minden lapja sugározza. Zavarba jöttem, és nem tudtam, Raoul Francé engem támogat-e vagy a kertet. Nála ugyanis nem jelentett előjogot, hogy tulajdonos vagyok. Azok jönnek, mennek, a kert viszont marad. És nem csak a kert. Leírta, hogy csodálatos az ország is, amely körbeveszi, s ezt érezték rangos látogatói, a walesi herceg, Mark Twain és a későbbi amerikai elnök is.
De hát ki ez az elfelejtett botanikus? Francé 1874-ben született Bécsben, egyetemre Pesten járt, és képességeivel hamar kitűnt. A Monarchia Természettudományi Társaságának tizenhat évesen a legfiatalabb tagja, s tehetségére hamarosan a határon túl is felfigyeltek. Münchenbe hívták, ott maradt, de haláláig magyarnak vallotta magát. Idetartozni akkoriban még rang volt. Így vélte a filozófus Schmitt Jenő Henrik is, aki Berlinben élt és németül publikált, viszont előadásait Pesten magyarul tartotta, és úgy intézte, hogy itt találkozzon Tolsztoj lányával, aki a gróf levelét hozta. És idesorolhatjuk a festő Zichy Mihályt, aki a cár művészeként az orosz udvarban töltötte életének túlnyomó részét.
De ne kanyarodjunk el messzire.
A botanikus Francé nem élt harsány életet. Könyvei szerint egyetért azzal, amit Voltaire tanácsol örökérvényű munkájában, a Candide-ban, hogy a kert művelése mint munka arra jó, hogy „messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget”, s mert ez érvényes minden időben, alighanem a kertész tudja a legtöbbet a létezés lényegéről. Ellentétben a mérnökkel, aki folyton tágítani akarja a mindenség határát, ám a XX. század, mind közül a legvéresebb, igazolja, hogy „sikert” leginkább a hadiiparban aratott.
De téved, aki Francét szentimentálisnak hiszi. Leírja, hogy a természet is kegyetlen, és néha úgy ír róla, ahogy ma egy horrorfilm forgatókönyvét írják. Az persze elgondolkoztatja az embert, hogy az erdők, a rétek és a vizek törvényei változatlanok, és e változatlanság tele van varázzsal. Aki látta nemrég a Spektrum Home csatornán két részben a Kelet káprázatos kertjeit, eszébe juthatott, hogy a kertek világa teljes világ, és talán vigasz az elveszett édenért.
Francé könyveit sokan olvasták megjelenésük idején, tanárok, művészek, s ma is öröm ráakadni némelyikre az antikváriumban, mert a világ, amit megmutat nekünk, gyönyörű és gazdag, s időnként példákat hoz csodáira is. Mert az, hogy egy megfigyelt vadgesztenye képes 4562 levelét, egy fiatal juharfa pedig 14 191 lomblevelét úgy állítani, hogy „mindennap megkapják a maguk korty fényét”, igenis felfoghatatlan csoda.
Francé botanikus, ám leírásai gyakran költőiek, s finoman, úgy csodáltatja a Nagy Háztartás titkait, hogy ne röstelljünk hozzá fordulni titokfejtésért, amit, főleg így tavasszal, meg is teszünk.
Münchenben utca viseli a nevét. Nálunk nem babráltak ilyesmivel – inkább elfelejtették.
