Mindez a Kieselbach Galériába lépve állított meg egy pillanatra. Az intézmény gazdájának egyik erénye, hogy ötletei meglepik a közönséget és néha a szakmát is. Legutóbb a divatot hozta a Falk Miksa utca sarkáról nyíló terem falai közé. Vonzott a címe: A csábítás fegyvere.
Ian McEwan, a neves angol író okos mondataira emlékeztetett. Azt üzente pályatársainak: hagyjanak föl művészregényeikkel. „A prózának érdekesnek kell lennie. A rock and rollal, a hiphoppal, a mozival, a tévével kell versenyeznünk. Ostobaság olyasmit hinni, hogy az irodalom pusztán irodalom voltánál fogva tiszteletnek örvendhet. Nem. Megbecsülést csak akkor vált ki, ha ellenállhatatlanul felkelti az olvasó vágyát, hogy belekerüljön a regény világába. A csábítás a kulcs. Igen, ez a jó szó. A csábítás.”
Nincs jelentősége, hogy Kieselbach Tamás és társa, Molnos Péter olvasta-e McEwan intelmeit, vagy machetéjükkel maguk tisztították ki ezt az utat. Azért nincs jelentősége, mert a divat nem művészet. Jó, de akkor miért vitték be a galériába? Csak nem azért, hogy a kényelmes közönségnek csapdát állítsanak? De. Valószínű. Másfelől ez a jövő. Annak ellenére vallom ezt, hogy óvatosan léptem be a galéria ajtaján. Mi vár rám benn?
Meglepett, hogy elsőre László Fülöp vásznánál horgonyoztam le. Pazar technikával festett meg egy portrét Ferenc Józsefről. Odébb az írók kölönce, Szomory Dezső töltötte ki a vásznat méretes gőggel. Öleb a kezében, szemén monokli – Párizsig futott hajdan, nehogy a király mint katonaszökevényt bezárja. Kezdtem szégyellni magam, azt hittem, a galéria szabászattá alakul, és ahhoz hasonlót látok majd, mint a japán divattervező műhelye Wim Wenders filmjében.
Ami László Fülöpöt illeti, Kieselbach megbecsülte a látogatóit, akik nem értik, hogy lehet mellőzött név művészettörténetünk fő könyveiben egy festőé, aki éveken át az angol uralkodóház jeleseinek a portréit festette, s ott messze, a szigetországban lett világhírű és dúsgazdag. Ki döntötte el, hogy aki Györgytől nemességet kapott, nem létezővé kell tenni? Aradi Nóra volt talán, az államvédelembe tagozódott művészettörténész, aki az ötvenes években pisztolyt hordott magánál, és képes lehetett erre holtában is? Ha politika, álljunk meg még egy pillanatra!
Az alkalomra pompás album készült. A szerzők két fejezetet is szenteltek a Horthyról festett díszes képeknek. Kimaradt belőle azonban kapcsolata Karlovszky Bertalannal. A festő egy időben piktúrából adott órákat a kormányzónak, aki megkísérelt kilépni a műkedvelők közül. Nem sikerült neki, mégis próbálta honorálni a festő fáradozásait, és megtette a bábaképző igazgatójának. Csinos fizetéssel járt, igaz, hogy a Japán kávéház törzsasztalai mellett a festők még hetekig Karlovszkyn röhögtek.
A divatkiállítás után kasszát csináltam, s kiderült: jó volt rábízni magam a képekre. Csak azok előtt álltam meg, amelyek festői magukhoz intettek. Vaszary, Szinyei, Benczúr azért hívott oda, hogy elhiggyem: ami jó, tágít a világon. Összeköti a műfajokat az érzékszervekkel. Ha látom Ferenc Józsefet ünnepi díszben, ahogy László Fülöp megfestette, ujjam anélkül is érezni fogja ruhája bársonyát és a paszomány aranyzsinórjának recéjét, hogy kézzel is illettem volna.
Igazuk volt? Igazuk.
