Az én vonzalmamat a Kolosy téri piac bolgár príma donnája gerjesztette. Mária olyan paradicsommal és akkora mellekkel gyakorolt elementáris hatást a vásárolni küldött férfiakra, aminek kamaszként én sem tudtam ellenállni.
Jó okkal idézem fel mindezt. Muszev Dancsóval, a bolgár önkormányzat vezetőjével nemrég a paradicsomról beszélgettünk. Komoly téma. Aligha véletlen, hogy néhány nyelven, magyarul is, ez jelenti egyúttal az édent. Hogy a bolgár paradicsomra, e csodára rossz idők járnak, ezt egyszerűen nem érti az ember. Azért nem, mert jól kezdődött.
A bolgárkertészek a 19. század végén érkeztek hozzánk. Hajóval jöttek, s szorgalmuk, hozzáértésük rengeteget alakított rajtunk. Elődeink meg nem ették volna a paradicsomot vagy az uborkát nyersen. Sosem láttak addig padlizsánt és kertjeiket nemigen öntözték.
1927-ben már 30 ezer bolgárkertész élt nálunk. Templomot is, székházat is építettek, de a kommunizmus, majd a piaci gengszterségek lenullázták erényeiket. Ma már ötvenen sincsenek, és mi is műtrágyával combosított zöldséget aprítunk a levesbe. Búsonghattunk volna, de Muszev úrnak már a kézfogása is bizakodást sugárzott. Bulgáriában hasonló a helyzet, mondja: a piacok nagy része erősportokat űző izomembereké lett, ők diktálnak, de ebbe nem szabad belenyugodni.
Optimizmusához partnert keresett és talált: Orlóci Lászlót, a Füvészkert igazgatóját. Az ő ötlete volt a „paradicsomnap”, amit akár revansnak is tarthatunk. Az M5-ös mellé telepített nagybani piac erős fiúi évekkel ezelőtt kiutálták a bolgár zöldségkereskedőket. Lehet, hogy egy napon visszatérnek?
A paradicsomnap vetélkedő kertészei „Bulgária gyümölcsöskertjéből”, Kjusztendilből kaptak ingyen vetőmagot, s a legjobbak kilósnál nagyobb paradicsomokkal kerültek a „döntőbe”. Hogy szakmailag hiteles legyen a bemutató, Muszev úr a szófiai egyetemről hívott szakértőket. Azért onnan, mert a bolgár fajták világhírűek, s a cél, hogy ismét lehessen nálunk jóízű paradicsomokba harapni.
De van más közös ügy is, mondja az elnök. Bolgárok segítenek megállítani tölgyerdőink pusztulását. Közülük csak a magyar tölgy őshonos nálunk – a bolgárok hívják így, latinul Quercus frainetto a neve –, s főleg ezt a fajtát kéne megmenteni. Az ügy mozgatója Borovics Attila Sárváron. Őt Muszev úr hozta össze Sztaneva professzor asszonnyal, s találkozásuk reménnyel kecsegtet.
A mi emberünk javasolta, milyen fajtát telepítsenek be, a bolgárok pedig ideküldenek egy csapatot, hogy elvégezzék a talajvizsgálatot és sok más szakteendőket. A magyarok bizalmát az táplálja, hogy Bulgáriában sok a hegy és sok az erdő, nálunk viszont épp ezekből van kevés. Ezért jobb az okosabbra hallgatni, és nem a Nyugat drága „szakkegyeit” keresni. Ugyan miért keresnénk, amikor Bulgáriában van egy olyan kuriózum – az erdészeti turizmus –, aminek Európa nyugati felén sehol nincs párja. A messziről érkező csöndes érdeklődők járják az erdőket, csodálják az ősfákat, és akiknek van zenei fantáziájuk, a Rodope visszhangos hegyei közt meghallhatják az ott született Orpheusz énekét…
Nem mellesleg azt is becsülni kéne, hogy a bolgár olyan nép, amelynek nincsenek és sose voltak hosszan érlelt indulatai a magyarokkal szemben. Nagy kincs ez manapság, barátaim!
