Ez a muzsika az, amelytől a Kádár-állatkertből szabadon eresztett, de a vadkapitalizmusban újból becsapdázott önkereső szavazógép igazán magyarnak érezheti magát. Bárki, akit már partra mosott a rossz minőségű, de nagy mennyiségű, vadul hullámzó alkoholáradat egy Kárpátia-koncert kellős közepén, maradéktalanul megtapasztalta, hogy mindig kijut néhány mikrogrammnyi abból a régi lázból, amely azokat az időket jellemezte, amikor Gyurcsány még nem a saját nyugdíjasszektájának magyargyűlölettel házaló telemarketing-ügynöke volt, hanem a totális önfeladás, az identitás nélküli politikacsinálás nagy fantasztája. Azaz: főellensége a nemzeti oldalnak. Az a generációs mém, hogy „mindenről Gyurcsótány tehet”, a megérzések szintjén mindig jelen marad ebben a szociális peremközegben, mert csak addig és annyira lehet jelentős zenekar a Kárpátia, amíg és amennyire létezik Gyurcsány Ferenc és az általa képviselt specifikus nemzetrontás. Az, hogy a Kárpátia egyre jelentéktelenebb, éppen azt jelzi: végre jó irányba haladunk.
Petrás szellemi legitimációja Gyurcsány politikai erőteréből fakad, és csak addig terjed, amíg a „fletóság” politikai fertőzöttsége elér. De egyáltalán nem a vegytiszta „nemzeti érzésből”. Éppen ez hordozza a Kárpátiának mint szektának a „sötét oldalát”. Ezek a csakraszivattyúk összeforrtak, egymás részeivé váltak. Ketten lettek egy testté. De úgy is mondhatjuk: egymást kannibalizálják. Mert ahogyan a Kárpátia népies műrockja a zenei trash kategóriába tartozik, úgy illeszthető a „fletóság” és csatolt tartozékai a politikai értelemben vett budapesttévézés emésztőgödrébe. Olyan ez, mint a jedik és a sithek közötti testvérháború. Mindegyik az Erőből meríti természetfeletti erejét, így jön létre a tökéletes egyensúly, a mindenre kiterjedő szimmetria.
Éppen ezért semmi csodálnivaló nincsen abban, hogy ugyanolyan dühös tehetetlenséggel állok a Kárpátia-koncerten, ahogy vasárnap a zokni-szandálos kisnyugdíjas a Bem téren, Ferencünk kortesbeszéde alatt: semmit sem értek, teljesen magamra maradtam.
Ugyanakkor a Kárpátia-koncertre járók közül az öregebbek valójában hordoznak valamiféle poszttraumatikus stresszt, ezek a megtört arcok tényleg olyanok, mint egy háború veteránjaié, akik miután mindent feláldoztak (vagy mindent elvettek tőlük), végtagok nélkül, összetörten koldulnak a győztesek városainak utcáin. A 2006-os események mindig fontosak maradnak a nemzeti oldal számára, mert ezek voltak a Fidesz újraszervezésének a pillanatai, de azt idővel, a korábbi vereségek után megtanultuk, hogy a harc eszköz a győzelemhez, és nem öncélú háborús romantika. Tudni kell, mikor van háború, mikor van béke, illetve mikor kell egy háborút a béke eszközeivel tovább vívni és megnyerni.
Most Gyurcsány és vele együtt a Kárpátia is lassan szertefoszlik. A playlistemen most Leander Kills következik, és ennyi az egész.
Borítófotó: Petrásék bevetésen. A magyar nemzeti tititárock Woodstock-élménye megvolt, ideje továbblendülni
