BEÁRAZOTT KOR
Korábban rejtőzködő gyűjtemények és életművek kerültek nyilvánosságra. Számos gyűjtő kilépett az inkognitóból, sokan magánemberként vágtak bele ebbe a tevékenységbe, valamint számos vállalati és banki gyűjtemény kezdett saját kollekciót létrehozni – mindez együtt komoly befolyással volt a művészeti szcénára, a művészet szerepéről alkotott képünkre, valamint a kánon alakulására. Erről a több mint izgalmas évtizedről számol be a Muladi Brigitta, Schneller János kurátorok által jegyzett Publikus magánügyek című kiállítás a szentendrei MűvészetMalomban.
RITKÁN LÁTOTT MŰALKOTÁSOK
„A Publikus magánügyeknek több olvasata van – magyarázta Muladi Brigitta. – A privát gyűjtemények nagyon ritkán kerülnek úgy nyilvánosságra, amikor még magántulajdonban vannak, de később – erre sok példa van – múzeumok anyagainak az alapja lehet egy-egy ilyen tárlat. Pár hónapos gyűjtőmunka előzte meg ezt a kiállítást. Az alapötlet Gulyás Gábortól, a Ferenczy Múzeum igazgatójától származik, hogy mi lenne, ha a kilencvenes éveket úgy mutatnánk be, ahogy eddig még soha. Nem múzeumok anyagaiból válogatnánk, ami már többször valamilyen szinten megtörtént.”
Több szálon indult el a gondolkodás. Először is felállítottak maguknak egy gyűjtőlistát, rajta azokkal, akiket ismertek. Ez a lista a későbbiek folyamán egyre bővült, ajánlások alapján. A másik szál pedig a művészjegyzék volt, amelyet úgy raktak össze, hogy ki volt az a kilencvenes években, aki fontos a számukra.
„Voltak olyan kulcsművek, amelyek egész váratlanul bukkantak fel – amelyeket szerettünk volna, ha megvannak –, például Nagy Kriszta Kortárs festőművész vagyok című munkája, amely teljesen váratlanul egy olyan gyűjteményből került elő, ahol hasonló alkotások nem nagyon voltak. Olyan mű ez, amely a Fiatal Képzőművészek Stúdiója által támogatott FabrikArt projektben született. Magyarországon megjelentek az első óriásplakátok, amelyeket művészek terveztek, és ezek a Lövölde téren, a város közepén, több hónapig is kint voltak. Nagy feltűnést keltve.”
Szigeti András–Korodi János: 20th Century Box, 1999. Illés Barna fotója, a kesztyűket Uglár Csaba készítette
RENDSZER- ÉS VIZUALITÁSVÁLTÁS
A rendszerváltozáskor alakult át az utcai vizualitás tematikája. Hirtelen szabad lett az utcán véleményt nyilvánítani, olyan plakátokat, hirdetéseket kihelyezni, amelyek akár eladtak valamit, vagy olyasmit hirdettek, amit előtte nem nagyon lehetett. Az ország mindenki által elérhető egész vizualitása megváltozott. A művészek nagyon hevesen reagáltak erre.
„Kétszázötven művészünk van, nem olyan könnyű kiemelni műveket. Az Újlak Csoport és fiatalokból álló holdudvara fantasztikus újításokkal állt elő. Komoróczky Tamás, Németh Hajnal, akik laza szálakkal kapcsolódtak a Ravasz András, Ádám Zoltán és Korodi János által meghatározott Újlak Csoporthoz – ők azok, akik ebben az erős váltásban nagyon karakteres műveket hoztak létre.”
MAGÁNGYŰJTŐK MEGJELENÉSE
A kilencvenes években az is újdonság volt, hogy a magángyűjtők elkezdtek vásárolni. Jellemzően ők az undergroundot gyűjtötték elsősorban, mert az volt ismert, az volt menő, és az volt a már kanonizált művészet, amely hirtelen a múzeumok falai közé is bejutott abban az időben. A Vajda Lajos stúdiósoknak külön szekciót alakítottak.
„Azért is érdekes a kilencvenes évek, mert most már történelem, és most már újra változnak az alkotók; már meg lehet vizsgálni, mert van távolság a mi fiatalkorunk és napjaink között. Nagyon nehéz azt mondani erre, hogy ez már történelem, de így van, hiszen már a divatban is a kilencvenes évek a retró.”
Tóth Árpád, a Nagymező utcai sikeres Neon Galéria és a Contempo aukciósház tulajdonosa a kiállító gyűjtők egyike. Eredetileg bölcsész, közgazdász végzettségű, de lassan húsz éve foglalkozik műtárgygyűjtéssel és -kereskedelemmel. Pontosan a kilencvenes évek végén alakult ki a vonzalma a Képzőművészeti Főiskola akkori végzőseinek a munkái iránt.
AZ EGYKORI VÉGZŐSÖK
„A kiállításon körülbelül húsz munka szerepel az én gyűjteményemből, leginkább a 90-es évek második feléből, festmények és fotók, nem csupán egy generáció alkotóitól. Az ezredfordulón kezdtem el ebben a szakmában dolgozni – akkor úgy láttam a nemzedékemet, hogy nagyon izgalmas dolgokat csinált, ami markánsan új hang volt. Talán kicsit eltűnt azóta. Ennek a generációnak volt egy nagyon szépen felívelő szakasza, de később, a 2000-es években jöttek a különböző problémák, gazdasági válságok, s ez a nemzedék azóta kevesebbet állít ki.”
Meglehet, talán nem jó lóra tett?
„Nem gondolom, hogy rossz lóra tettem, mert a jó művek azok jó művek, teljesen függetlenül attól, hogy éppen divatban vannak-e, vagy sem. Azt hiszem, ahogy felfedezi a szakma és a művészettörténet a régi korok emlékeit, előbb-utóbb ezek is felbukkannak. Mint ahogy a hatvanas-hetvenes évek is előkerült. Húsz-huszonöt esztendeje nagyon kevesek számára volt érdekes, most pedig igen nagy sikere van.”
Vajon a művészettörténet és a piac milyen hamar árazza be az alkotásokat?
„Ez egy bonyolult kérdés. Az 1990-es évek végére indultak be Magyarországon a kortárs művekkel foglalkozó galériák. A rendszerváltás előtt nemigen volt ilyen, majd a kilencvenes évtizedben kezdtek próbálkozni, de igazán a 2000-es évek elején indult be ez a szisztéma. Az árakban megjelent a jövő ígérete és nagyon sok minden más. Megszűnt a korábbi szakadék, miszerint a művek relatíve olcsók voltak a piac kis mérete miatt. A művészettörténeti szakma is igen aktív volt abban az időben, nagyon sok kiállítást rendeztek, külföldön is, ahová ezeket a fiatalokat vitték. Azt mondom: mindenekelőtt az alkotásokról szól itt minden. Alapvetően arról, hogy egy adott mű jó vagy sem. Hogy éppen sikeres-e, az megint más kérdés. Az ilyen kiállítások is nagyon sokat segítenek abban, hogy ismét fókuszba kerüljön egy-egy alkotó. Igazából az, hogy műkereskedelmileg egy mű sikeres-e vagy sem, az a művész számára talán nem a legfontosabb kérdés. Az elsődleges maga az alkotás, a szellemi teljesítmény. Az a szellemi teljesítmény, amely egy adott kornak és a törekvéseknek a lenyomata. Fontos, hogy azok a festészeti vagy művészeti problémák, amelyek egy adott érát jellemeztek, hogyan artikulálódnak, s mennyire lesznek ezek a válaszok időtállók és érvényesek.”
Ha a kilencvenes évek beárazhatók, akkor vajon százezres vagy milliós nagyságrendben?
„A műkereskedelemben pont akkor megjelenő installációs, videós műveket beárazni nem könnyű, nem is sokan vállalkoznak rá. A festmények, fotók, grafikák terén pedig ugyanakkora a szórás, mint bármely más korszak esetében. Vannak alkotók, akik milliós nagyságrendben elérhetők, vannak, akik százezresben, nagyon széles a spektrum.”
Borítófotó: Pinczehelyi Sándor. A képzőművész 70-es évekbeli Coca-Cola-sorozatának darabja
