– A családfakutatás hobbi? Vagy több annál?
– A Macse a magyar származástudattal rendelkező és családtörténettel foglalkozó személyek szervezete. Az a célunk, hogy támogassuk a családfakutatói tevékenységet. 1200 tagunk van, egy-egy digitális családon belül tíz tagnak adják át a családfők az információkat, így 12 000 fős közösségről van szó.
– Mit ad az egyénnek és mit a közösségnek a genealógiai kutatás?
– Az egyénnek Magyarországhoz és a Kárpát-medencéhez fűződő történelmet, összetartó erőt, gyökeret, emlékezettudatot ad. A közösség szintjén a magyarságtudatot őrzi és erősíti.
– Laikusként úgy képzeljük, megsárgult lapú anyakönyvet lapozgatnak a kutatók, és keresik az adatokat. Valóban így van, vagy a digitalizáció ezt a területet is elérte?
– Az elmúlt tíz évben minden megváltozott, digitalizálták az anyakönyveket, mégpedig két módon. Egyrészt lefotózták, digitális fájlokat hoztak létre. A másik módszer, amit a Macse is régóta végez, az adatok megfejtése, elolvasása; ezt nevezzük indexelésnek. Jelenleg kb. száz fő végzi ezt a rendkívül sziszifuszi munkát, viszont nagyon szeretik. Emellett rendkívül hasznos és közérdekű tevékenység, ugyanis így válnak elérhetővé az adatok otthonról, a karosszékből is. Ez nem jelenti azt, hogy a kutatás elvesztette az ízét, hanem innentől kezdődik, de felgyorsult a munka üteme. Nem kell húsz-harminc évig kutakodni, mint korábban, nem szükséges más országok levéltárait felkeresni, hanem három-hat esztendő alatt fel lehet térképezni egy család múltját.
– Így is rendkívüli kitartást igényel. Azt lehet tudni, mennyi időt töltenek a kutatók ezzel a munkával?
– Napi kutató az egyesület harmada, heti kutató szintén a harmadrésze. Mielőtt azt gondolnánk, hogy hetven feletti nagymamák hobbija, tisztázzuk a félreértést: a középgenerációból is sokan végzik ezt a munkát.
– Történésznek kell lenni ehhez a tevékenységhez?
– Egyáltalán nem, az érdeklődés elegendő. A történelem úgyis kibontakozik a munka folyamán, rengeteg névvel és helyszínnel találkozik az, aki belevág. Ezeket aztán feldolgozzák a családon belül, illetve a lokális közösségekben.
– Meddig lehet viszonylag gyorsan visszamenni az időben, mikortól kezdődnek a nehézségek a kutakodásban?
– A nagymamák általában emlékeznek a saját nagyszüleikre. Ez azt jelenti, hogy a XIX. század végéig családon belül is vissza lehet követni a rokonokat. Egyébként ez azért is fontos, mert a fiatalokat így össze lehet kötni az idősebb generációval, az unoka-nagyszülő kapcsolatot rendkívül megerősíti és tartalmassá tudja tenni a családfakutatás. Ha megakadtunk a famíliában, jöhetnek az anyakönyvek. Ezek az 1800-as évek elejéig könnyen olvashatók, digitalizáltak. Minden társadalmi rangú, rendű embert iktattak akkortól, de onnan visszanyúlva meredeken csökken a kutathatóság esélye. A XVIII. század végétől egyre nehezebben olvashatók az anyakönyvek, másrészt latinul íródtak, innentől válik igazán izgalmassá a dolog. Sok dokumentum megsemmisült az idők folyamán, a tűzvészek és a háborúk sok kárt okoztak. A még korábbi időket nézve pedig már a dokumentált családok, a nemesi famíliák históriáját, a birtokpereket lehet visszakeresni, akár az 1300-as évekig.
– Az egyesület miben segíti a tagságot?
– Kiemelném az oktatási munkacsoportunkat, amely a vidéki és a határon túli csoportokat látja el módszertani ismeretekkel. Közel száz kutató fürkészi magyar felmenőit világszerte, Venezuelától Ausztráliáig. A Kőrösi Csoma- és a Petőfi-ösztöndíj keretében 240 magyar fiatal indul el a határon túli magyarlakta területekre. Az a tervünk, hogy az Emmi főosztályával együttműködve bevonjuk őket a családfakutató közösségek munkájába. A digitális képzés nagyon fontos. Mondhatom, hogy digitális nagyikat képzünk, akik az e-mailezés mellett megtanulják a családfakutató szoftver használatát, a digitális fotózást.
– Könnyen megy az együttműködés a levéltárakkal? Szeretik a hobbitörténészeket?
– A levéltárak tíz-tizenöt évvel ezelőtt elefántcsonttornyok voltak, ma a családfakutatók adják a látogatottság zömét. Nem nyitották ki azonnal az ajtót a kutatók előtt, de idővel elfogadták és megszokták a laikusokat, a naivakat, a kérdezőket. Az egyesület úgy döntött, díjazza azokat a levéltárakat, amelyek könnyen átálltak szolgáltató intézménnyé, és segítik a betérőket. A múlt évben a tagság szavazata alapján a gyulai levéltár kapta Az év kutatóhelye elismerést. A családi adatok kutatása szenzitív környezetet igényel, empátiát, hiszen nem gyakran derül fény titkokra, tragikus történetekre.
– Felkavaró történetekkel is találkozhat, aki elkezdi vizsgálni a családja múltját?
– Nem angyalokat kutatunk, hanem az őseinket, hús-vér embereket. Bölcsességet igényel ez a hobbi, hiszen a családtagjainkat nem választjuk, hanem kapjuk. A történeteinket meg kell tanulni elfogadni.
– Ön hol tart a családja kutatásában?
– Az én nagymamám nem a szocializmust építette, hanem családfát kutatott, hatszáz névig jutott el. Átvettem tőle a munkát, persze már digitálisan, és 9400 felmenőnél tartok jelenleg. Egy görög vonalon Kr. u. 800-ig jutottam el.
– Abba lehet ezt hagyni?
– Ha valaki abba szeretné hagyni, megteheti. De nem tudom azt mondani, hogy érdemes.
