A vesztfáliai csapat vezeti a német bajnokságot és játékospolitikájával új modellt honosíthat meg.
Január közepén, háromhetes szünet után újraindult a Bundesliga, amelynek fő kérdése, hogy milyen eredménnyel jár a regnáló bajnok „hajtóvadászata” a Borussia Dortmund után. A Bayern München az ezt megelőző hét esztendőben egyaránt listavezető volt az idény őszi fele után, és 2013 óta minden német bajnoki címet bezsebelt, ám az őszi bukdácsolást követően kihívója hatpontos előnyre tett szert. És az évad második részének egyik legnehezebb feladatán már túl is van, hiszen másfél hete 1–0-ra legyőzte idegenben az RB Leipziget, pedig a lipcseiek ősszel veretlenek maradtak hazai pályán a Bundesligában.
Az előző kiírásban a dortmundi együttes csupán a 4. helyen végzett, épphogy jogot szerzett a Bajnokok Ligája-indulásra, a Bayernhez képest 29 pontos hátrányban fejezte be a pontvadászatot. A nyáron több rutinos játékos, korábbi alapember elhagyta a csapatot, illetve elveszítette a Chelsea-től kölcsönkapott fő tavaszi góllövőjét, Michy Batshuayit is. A helyükre érkezett ugyan néhány ígéretes igazolás, ám nagyrészt rutintalan fiatalok, továbbá Lucien Favre személyében új – igaz, a Bundesligát remekül ismerő – edző állt munkába. Az őszihez hasonló menetelést előzetesen senki sem várt a Dortmundtól, így most számos érdeklődő kutatja siker alapjait, Németországon túl is. Ám bármilyen furcsa, a Dortmund eredményessége nem a nyári változások következménye, sokkal inkább egy szakmai koncepcióba van kódolva, amelynek ráadásul egyáltalán nem mellékes velejárója a gazdasági teljesítőképesség.
A klub az előző, 2017–2018-as évadban 535 millió eurós rekordbevételt könyvelt el, ebből 221 millió érkezett játékoseladásból. És ez már tendencia: az elmúlt három évben csak a játékospolitikának köszönhetően 482 millió euró folyt be a klub kasszájába, Ousmana Dembélé (Barcelona), Pierre-Emerick Aubameyang (Arsenal) és Christian Pulisic (Chelsea) eladása egyenként egyaránt meghaladta a 60 millió eurós tételt (ráadásul a január első napjaiban eladott Pulisic a nyárig még marad is kölcsönben), miközben hárman együtt sem kerültek 30 millió eurójába a fekete-sárgáknak. Hogyan csinálják?
Az 1997-ben BL-t nyerő Dortmund a 2000-es évek elején szinte csődbe jutott, a csapat legtöbbször túlértékelt, jóllakott, fásult gyülekezet benyomását tükrözte a pályán. A klub vezetősége belátta, hogy európai színtéren nincs esélye utolérni a bevételek legnagyobb hányadát megszerző elitklubokat, és ahhoz, hogy kiemelkedjen a szürke második vonalból, radikális változtatások kellenek. A felemelkedés zálogát mindenekelőtt a játékospolitika megváltoztatásában látták. Így történt, hogy míg a 2007–2008-as idényben az új igazolások átlagéletkora még 27 év felett volt, a „reformok” következtében ez 12 hónappal később 23,5-re süllyedt, azóta pedig tovább esett, és az elmúlt évtizedben általában 22 és 23 között volt az átlag. Eközben a távozó játékosok életkora mindig e fölött volt, és azóta egyszer sem ment az érkezetteké alá. A klubvezetést a folytatásban szinte kizárólag ambiciózus, magas potenciálú, tanulni vágyó fiatalok hozták lázba, akiket később jó pénzért lehet eladni. Ezek kiszúrásához pedig a scoutingot (játékosmegfigyelő rendszer) felügyelő akkori szakember, Sven Mislintat vezetésével adott is volt a szakmai háttér.
Mára ott tart a klub, hogy a legtehetségesebb fiatalok számára is vonzó a hívása. Hiába a Premier League vonzereje, a Manchester City profi szerződésének csábítása, az angolok egyik legfényesebb üdvöskéje, a 19 esztendős Jadon Sancho másfél éve inkább maga mögött hagyta a Cityt, és még csak nem is egy angol középcsapatot választott a fejlődésre, hanem a Dortmundot. Sancho az azóta eltelt időszakban berobbant a nemzetközi porondra, és már most borítékolható, hogy az angol tehetségekre nagy hatással lesz megfontolt döntése. A dortmundi modell pedig nemcsak a Bayern-hegemóniát törheti meg, hanem a német–angol futballkapcsolatokat is újraértelmezheti.
