– Mindenki attól tartott tavaly, hogy ha kitör az amerikai–európai kereskedelmi háború, az bennünket is a padlóra küld. Végül milyen forgatókönyv érvényesült?
– Nem eszik olyan forrón a kását. Mind az USA, mind az EU relációjában nőtt az exportunk euróban számolva, viszonylag zavartalan a tőkeáramlás. Bár az alumínium- és acéláruk esetében is történtek lépések, de ezek közvetlenül nem érintenek minket. Az amerikaiaknak a személygépkocsikkal kapcsolatos fenyegetőzése lehet csak áttételesen hatással ránk, de önmagában ezt sem érzékeljük súlyosan. Mindenesetre remélem, hogy hamarosan egy kedvező tárgyalási szakaszba kerülünk.
– Megrekedtek, sőt úgy tűnik, be is fejeződtek az unió és az Egyesült Államok közti szabadkereskedelmi egyeztetések. Van esély az újraindulásra?
– Öt éve magam dolgoztam ki – sok kitűnő szakértővel – a magyar kormány tárgyalási pozíciójának a háttéranyagát. Összességében pozitívnak láttuk a hatást, néhány agrárterületen megnyilvánuló érzékenységgel. Donald Trump amerikai elnök a megbeszéléseket formailag is felfüggesztette, de már az Obama-adminisztráció vége felé is beragadtak a tárgyalások, mert egyik fél sem adott nagy politikai engedményeket. Az amerikaiaknak engedniük kellene a saját logikájuk szerinti beruházásvédelmi rezsim tekintetében, és meg kellene nyitniuk az USA összes államának a közbeszerzési piacát. Az európaiaknak meg lehet, hogy kompromisszumkészebbnek kellene lenniük a kulturális szolgáltatási javaink védelme ügyében, bár Hollywood dömpingje valóban nem használna a sokszínű európai kultúrának. Trump alatt a tárgyalásoknak – melyek nemcsak a szabadkereskedelmet indítanák el, hanem egy szabályozási-szabványosítási uniót is – nem látom esélyét. Talán ha a kínaiakkal fennálló kapcsolatokat mind az Egyesült Államok, mind az EU rendezni tudja – mindkét nyugati pólus kiegyensúlyozatlan előnyt lát a távol-keleti óriás kapcsán –, egymás felé is nyitottak leszünk. Nekünk jó lenne a megállapodás nemcsak a pótlólagos, mintegy 0,2 százalékos gazdasági növekedési hatás miatt, hanem például azért is, hogy szabadkereskedelmi kontaktusban automatikusan importálhatnánk szénhidrogént az amerikai palamezőkről. De könnyebb lehetne a kis magyar startupok vízumhoz jutása is az USA-ban. Ha Nagy-Britannia és az EU viszonya középtávon nem vámuniós jellegű lesz, akkor szerintem első tesztként London köt megállapodást Washingtonnal, amely érdekes is lehet.
– Nálunk nagy a járműgyártás kitettsége. Eddig ez „bejött”. Egy újabb krach esetén mi várható?
– Különböző szakmai előrejelzéseket hallok. Van, aki szerint az autóipar tovább bővül globálisan, mások azt mondják, ez megáll, nem jön ide új típusú gyártás, főleg elektromos hajtású gépkocsik előállítása. Kínában már eladási visszaesések vannak. Lesznek hullámok, de az ágazat a következő pár évben talál piacot, főleg az itthon gyártott modellek. Inkább az a baj, hogy kevéssé integrálódtunk az értékláncokba, kicsi a „beszállított értékünk”, a húzóhatás. Ezzel kell valamit kezdenünk.
– Mekkora előnyt jelent az exportálóknak, hogy a forint veszít az értékéből?
– Már tavaly is írtam, hogy be kellene lépnünk az uniós fizetőeszköz bevezetésének az előszobájába, az ERM II. mechanizmusba, ami lényegében a folyamatos leértékelési politika feladását jelezné, anélkül, hogy most csatlakoznánk az eurózónához. Ennek az az oka, hogy ez a lépés nem jelentene semmilyen visszafordíthatatlan elköteleződést, akárcsak a dánok esetében, akik 1999 óta részesei az árfolyamrendszernek. De tudnák a piacokon, hogy a leértékelés kvázi megszüntetésével nem adnánk egy plusz versenyképességi előnyt az exportnak az importtal szemben. A forintban történő emeléssel együtt euróban is felhúznák a munkabéreket. Nem akarnánk kis keresettel az értékláncok alsó részébe kerülni, hanem legalább a közepébe. Komoly felzárkózó országok annak idején nem az olcsó, hanem a termelékeny munkaerővel álltak ki a nemzetközi porondra, Szingapúrtól kezdve Finnországig, s felzárkóztak a centrumhoz. Szlovákia, Szlovénia is tudja tartani a növekedési ütemet, úgy, hogy már több mint egy évtizede nem értékelnek le mint eurózónatagok. Van termelékenységet növelő kényszer. Ott a mienkénél gyorsabb az ár- és bérfelzárkózás. A bolgárok vagy a csehek sem értékelnek le, annak ellenére, hogy még nem tagjai sem az euróövezetnek, sem a közös árfolyam-mechanizmusnak. Nem jó ez az olcsó ország státusz: ha minőségi a turizmusunk, akkor fizessék meg a német és a japán turisták a jót és nem az olcsót. Persze egy olyan országban, ahol ötven évig állandó fizetésimérleg-problémák voltak, nehéz a politikai-gazdasági elitnek felvállalni ennek a fegyvernek a mellőzését, de most – ha már az utóbbi években tudtuk stabilizálni a külső finanszírozási képességet – meg kell próbálni a cserearányokat javító gazdaságpolitika folytatását. Erre most már az MNB is felhívja figyelmet.
– Nem lenne itt az ideje magyar céldátumot belengetni?
– Mint mondtam, először meg kellene próbálni középtávon stabilizálni az árfolyamot, például a monetáris politika segítségével. Ennek egyébként antiinflációs hatása is van az olcsóbb importon keresztül. Nem kell rohanni az eurózónába, ám az irány egyértelmű lehet. De: a GDP négy százalékára rúgó átlagos éves nettó EU-transzfer mellett az európai „élmezőnyben” vagyunk az infláció és a költségvetési hiány tekintetében. Nominálisan évente szűk ezer milliárd forinttal növeljük az államadósságot, és jönnek nehezebb növekedési periódusok is. Először csináljunk egy egyensúlyi költségvetést, mint a csehek, a horvátok vagy a bolgárok, utána lépkedjünk tovább szerintem az övezet felé.
– Másról sem hallani, mint a kínai új selyemút projektről. Érdemes „beszállni”?
– Az új selyemút egy grandiózus politikai, gazdasági jellegű kínai projekt, melynek kapcsán nemcsak a nevében szereplő hatalmas infrastrukturális építkezések lesznek, hanem hosszú távon megnyitja a kínai áruk előtt az európai és a közép-ázsiai fogyasztói piacot. Pekingnek ez mindenféleképpen hasznos lépés, főleg, ha az építkezésekkel kapcsolatos teljes üzleti kockázatot (hitelek visszafizetése, működtetés) a partnerek viselik, ők a finanszírozást és (amennyire lehet) az építési kapacitást adják hozzá. Ráadásul Kínának most modellt kellett váltania. Néhány évig ipari termékek exportjának az expanziója helyett belső kiegyenlítést, szociális és regionális kohéziót szükséges megvalósítania. Ilyenkor jól jön a kapacitásoknak az infrastrukturális projekt. A jövő mondja meg, hogy mikor térül meg a partnereknek a beruházás.
– Volt európai parlamenti képviselőként hogy látja a 2020 utáni helyzetet?
– A brexit után a német–francia tengely marad az európai politika középpontjában, az eurószkeptikus erők fontos támaszukat vesztik el a britek távoztával. Ettől persze a gondok – köztük a nemzetállamok szuverenitását a háttérbe szorító központosítás – még megmaradnak, hiszen a választott politikusok és a források nagy része még a tagállamoknál van. De hosszú távon megteremtődik annak az esélye, hogy nagyobb együttes döntéshozatali kompetenciával és a központosított források növelésével utánamenjenek a kicsit korán létrehozott közösvaluta-zónának és Schengennek. Ez azonban rengeteg konfliktussal is jár majd, de az irány adott. Nem látom a szétesés képét. A kétsebességű Európa nem is az integráció különböző sebességében rajzolódik ki szerintem, hanem abban, hogy a jelenlegi adottságok alapján a periférián lévő országok nem tudnak minőségi felzárkózást végrehajtani.
